Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

Vallomások József Attiláról - BALLA ZSÓFIA: „És minden ige fölöttem lebeg"

Igen, visszanéz, nagy, barna, elveszett szemmel, kinéz a versből, egy zárt, feloldhatatlan másik világból a bolgár ikonok utánad forduló tekintetével. Az ő Passiója, az általa és véle történt botrány lenyűgöz, megrémít és fölemel. Ez a földhözteremtő áramütés és lebegtető delej van a verseiben. Váratlan sorok, váratlan indulatok és ellágyulások. „Az ég fölött, mint lenn a fellegek, / egy simogatás gazdátlan lebeg." * A hatvanas-hetvenes évek Kolozsvárán, abban a társadalomban, a kamaszok és költők számára ez a költészet és ennek a költőnek a passiója volt az arctalanodás, a sokféle alávetettség ellensúlya, a választható másik világ, a maga hiteles, vívódó, csalódó baloldali tradíciójával (és ennél fogva még jobban a létező hatalomnak lehetett feszíteni). De „az ucca és föld fiá"-nak nem csupán a mi aktuális sanyarúságunkhoz volt köze, hanem az Újszövetség bűnösöknek és nyomorultaknak megnyíló világához. Ez a költészet rámutatott Istenre, a nyírfára, a felhőre, a Semmire, a fűre a vaslábasban, a szabadulni vágyó lélekre, a csapkodó és kapkodó ösztönökre. József Attila vezetett vissza engem (minket?) a személyeshez, belőle értettem meg a vívódó és gyászoló Aranyt és a suttogó Rilkét. J. A. több nemzedék számára úgy működött, mint világmagyarázat. Egy olyan világé, amelyben a személyiség teljessége és csorbítatlansága sokkal előbbrevaló, mint a különféle ideológiák, népboldogító előírások és elvárások. Ebben a költészetben, mint egy filmképben, a költő fújva, köpködve mászik elő egy hajnalon, lefejti, szétdobja, széthajigálja a rátapadó gyökereket és folyondárokat, nem csak a társadalom hazugságait és nyűgeit, de a konvenciókat is; a barátok és a szeretők elhallgatásait, félrefordulását, tapintatos szeretetlenségét. Csak az egyedülség hideg foltját nem lehet kiokádni, lesúrolni, kitépni, lekönyörgni, széthemperegni. „Be vagyok fonva minden oldalon és nem lelem a csomót, amelyet egy rántással meg kéne oldanom" - mondja. És még hányszor és hogyan mondja. Ez így, persze, nem igaz. Nem csupán a magány, az elepedés, a kín József Attiláé, de övé a „hars erény", a derű, a pofonerős szerelem és a nevetős, bársonyos csiklandozás. „A simogatás az én lobogóm" - ez is a J. A.-verssorsban áll. Pálmaág a húsvétban. S miközben az egyént, a személyiséget, a magánvalót állítja ez a költő és ez a versösszes a társadalmilag is megváltásra szoruló világ középpontjába, miközben nyomorú szerelemtől és áhítatos esendőségtől ragyognak a himnuszok, - másféle irányba fordul el a költészeti iránytű, a szem-reflektor. Márton László szerint a J. A.-paradigma azt is jelenti, hogy a „költészet szavak és szintagmák disztribúciójából és valenciájából eredő integritása mennyivel előbbre való a civil egyén integritásánál." Hogy ez a versvilág, amely szavak és szószerkezetek eloszlásaiból, vegyértékeiből, e szavak és szerkezetek egymásba átjátszó, interferáló hatásaiból áll, amely az újfajta és vegyi reakcióban rögzült alakzatok működtetésén alapul, vagyis az a jajgató-nevető gép, ami a mű, - nos, ez fontosabb, mint a mögötte álló magán sorstörténet. Hogy bármi essék meg a lélekben és az elmében (essék - ez így pontos!), az nem érintheti közvetlenül az alkotást. Mondhatnám: a verset nem tapogathatja le a