Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik

telmezés nem a lényegi értelem kitalálása, hanem értelem hozzáadása). Ez a mechanizmus lehetetlenné teszi egy inherens, időn kívüli, abszolút értelem megformálódását. Helyette az értelem temporalizálódik és a szövegből a befogadóba költözik át. Temporalizálódik azzal, hogy a hetediket értelmező asszociációk sora időbeli, a hetedik értelme így időfolyamatban alakul. Befogadói azért, mert a költő példáját folytató olvasó nem értelmezi, hanem folytatja a költő munkáját és az öt életfázishoz az ő személyes léthelyzetéhez adekvát asszociációkat rendel, illetve saját aszszociációi alapján értelmezi a költő asszociációit. Erre a hozzáállásra maga a költő adott példát akkor, amikor a Brassói Lapokban értelmezte saját versét. Az ilyen versben szükségszerűen nincs centrum, a születéstől a halálig tartó folyamat mellé a véletlenszerű asszociáció-sor metonimikus folyamata kapcsolódik és mind feletteelőtte, mind pedig alatta-utána nincs, csak mindig odaképzelt az, amit a hetedik jelez. Nem a hetedik lényegisége fogja tehát össze a többi véletlenszerűségét, hanem a véletlenszerű temporalitása teremt múló, ironikusan kezelt lényegiség látszatokat. 3.A poétikai struktúra dekonstrukciója A hetedik recepciós népszerűsége talán éppen kettőségének következménye: a modern életérzés és költői technika maximális kifejezésével együtt megsejteti annak szükségszerű megbontását is. A modernen belül megmutatja a posztmodern érzést is. A hetedik miközben határozottan arra törekszik, hogy kimondja az én esszenciális, megbízható lehetőségét, éppen az ellenkezőjét éri el, bebizonyítja, hogy az ilyen én lehetetlen. A létnek nincs szubjektív-metaforikus középpontja, az élet fragmentumokból, véletlenszerű megvalósulásokból áll és a személy-én voltaképpen ezekre a temporalis sorban adott eseményekre történő reakciók mindig időleges összegzése. A személy-én természete receptív, befogadáson keresztül létező. A szimbolikus helyett az allegorikus uralkodik, a strukturális lényegi értelem helyett csak a félreolvasatok plurális, lezárhatatlan értelemsora áll rendelkezésünkre. A szimbólum versus allegória, interpretáció versus félreolvasat és az ezekhez kapcsolódó lényegi én versus tényleges én a modern és a modern-utáni értelemképzés különbségét jelzi. A posztmodern Nietzsche nyomát követő nagy felismerése az, hogy „az individualizáció, az emberi szubjektum mint privilegizált látópont gondolata nem más, mint egy puszta metafora, melynek segítségével az ember megvédi önmagát a jelentőség nélküliségtől azzal, hogy világinterpretációját a teljes univerzumra ráerőlteti, behelyettesíti hiúságát fenntartó saját emberközpontú jelentés halmazát egy olyan helyébe, amely őt a kozmikus rend pusztán átmeneti véletlenjére redukálja. A metaforikus behelyettesítés torzító, de semmilyen emberi személy (self) sem tud e hiba nélkül létezésbe kerülni" (de Man, 1979. 111.) Érdemes itt visszakanyarodni az önmegszólító vers kapcsán mondottakhoz. A megszólító személy a dolgozat elején adott modern értelmezési változat szerint a tudás birtokosa, felsőbbrendűbb, bölcsebb, mint az akihez beszél. Kiderült azonban, hogy a beszélőnek erre nincs fedezete, hiszen esszenciális értelemben semmit sem tudott a személyességről mondani, mindent az olvasó, a hallgató befogadói érzékenységére, asszociatív képességeire épített. O maga csak annyit tud hozzátenni a lét megértéséhez, hogy megkérdőjelezi, folyamatosan kiegészítteti (szupplementarizálja) azokat a helyzeteket, amikor bárki azt hihetné, hogy íme ez