Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik

valamit, hanem megtestesít, magába foglal (Charity, 1966. 199.). Ezért a lényegit az eltérő események konzisztenciájába építi, megvilágítja az összefüggés nélküli események történeti, sőt üdvtörténeti egységét (Boucher, 133.). A hetedik kétségtelenül bír egyfajta apokaliptikus tónussal, mert a lét normál történetén túli üzenete, utasítása van, és ezt egy önmegszólító, varázsló beszédmódban mondja el. A tüposz bevezetése a költői jelentés kiképzésébe szélsőségesen logocentrikus és fonocentrikus aktus. A tüposz azt jelzi, hogy a lét maga is képes metaforizáltan kiteljesedni, hogy szövegeink retorikai technikái megalapozó lét-technikák analógiái. A szöveg analogikusán egy lényegi létre épül. A jelölt abszolút bizonyos és erre a bizonyosságra települ rá a jelölő, a konkrét tárgyias kifejezés korlátolt megjelenítő képessége. Nagyon lényeges azonban, hogy a figurális/tipológikus beszédmód mindig feltételez valami összefogó erőt elemei között, „minden esemény vagy személy véleletlennek és mesterségesnek látszik; és mégis mindegyik egy szükségszerű jelölő, mely egyetlen Transzcendentális Jelöltben vesz részt" (Krieger, 1981. 8.). Más megfogalmazásban Krieger arról ír, hogy a tipológikus figura keretében a megváltás nélküli bekerül a megváltásba, egy isteni rendbe, „mely a történelmet eszkatológiára cseréli fel" (Krieger, 1981.9.). József Attila versében is érzékelhető ez a transzcendentális-eszkatológikus jelleg, valamiféle abszolútum ünnepélyessége. De ez csak az ismétlődő „hetedik" szövegekben mutatható ki. Erről azonban éppen az előbb mutattuk ki, hogy üres, olyan transzcendentális jelölt, amely nincs, nem létezik, vagy legalábbis nem megfogható. A hét ugyanis sohasem testül meg, sohasem inkarnálódik, csak a hatok. A hatok viszont - úgy tűnik - nem részesülnek a tipológikus rendben, nincs bennük eszkatológikus jelleg, hiányzik belőlük a patetikus-varázslásos nagyszerűség. Ha ez így van, akkor a szépen felépített tipológikus/figuratív szimbólum egy másik, talán rejtettebb szinten szétesik és a történetiség, eszkatológia helyett a véletlenszerű lesz a meghatározó. Erről szól értelmezésem következő fejezete. b)A „hetedik" szimbólum belsó szerkezete Retorikai értelemben a hetedik egy kiterjesztett szimbólumként értelmezhető, egy olyan értelemként, mely minden vele kapcsolódó rész-értelemnek egy egységes jelentésmagot ad, és hozzásegít minket ahhoz, hogy megértsük a lét titkos lényegét. Az egyén sokféleségében rejlő egységet a hetedik metaforikus lényegre mutatása fogja össze. A hetedik formálisan hordozója, képi kifejezője, valami lényegiségnek, amelyet a kép, a szimbólum tenorjának neveznek (v.o.: Richards, 1936.). Az előbbi értelmezések szerint ez a tenor mindazon mitológiai és népmesei párhuzam lenne, amelyet össze tudtunk gyűjteni. A modern szimbolikának azonban meghatározó jellemzője az, hogy a szimbolikát nem kollektív kultúra-információként, hanem egyszerre, sőt elsősorban személyes élmény-artikulációként kezeli. Már a romantikától kezdve világos és a szimbolizmusban különösen hangsúlyozott, hogy a szimbolikus lényeglátás az egyéni lét univerzális értékű produktuma. A „vár fehér aszszonya" nem mitológiai előzményei, nem egy kollektív szimbolizációs mechanizmus alapján kap értelmet, hanem azáltal, hogy a szerzőben és olvasóban képes a nő, a szerető egyfajta személyes realitású képét artikulálni, azaz a szimbolizáció személyes természetű. Mindenki a maga saját asszonyát fedezi fel, teremti meg a szimbólum nyomán, mindenki számára nyilvánvaló, hogy mindannyian valamilyen megha-