Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
SZŐKE GYÖRGY: „Bennem a mult hull, mint a kő..." (Az emlékezés folyamata a kései József Attila versekben)
mat!", - míg József Attilánál: „önnönmagadra, eredetedre / tekints alá itt." Szabó Lőrincnél látszólag maga az emlék kerül a Tücsökzene, illetve A huszonhatodik év egyes darabjainak centrumába: a ciklusok tudatos megkomponálása, egyes versek záróakkordjainak újbóli fölzengetése a következő vers elején valamint az egyes költeményekhez illesztett utólagos szerzői kommentárok utalnak az emlékezés messze nem egyértelmű folyamatára: „ó, ürülő pokol, emlékezet!" - jeleníti meg ezt az ambivalenciát A Huszonhatodik évben. A kései József Attilára helyenként meghökkentően emlékeztető Kosztolányinál (csupán egyetlen verséből, az Énekek énekéből említenék egyes sorokat: „Mint szajha kínálsz csók ízével", ami a Kései siratóX hozza emlékezetünkbe," A te kegyed áldása megvert, / a te oldásod megkötött", - nem lehet nem gondolni az „és verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek!" sorokra a Bukj föl az árból, „futnék tetőled s visszamennék, / dajkáld el az én kínomat" - megintcsak több kései József Attila-verset idéz föl) nem csak A szegény kisgyermek panaszaiban, de A bús férfi panaszaiban és más verseiben is a gyerekkort a felnőtt nosztalgiája oldja, szintetizálja: a két idősík kötődése, de különállásuk is egyaránt érzékelhető. Juhász Gyula verseiben - legtisztábban az Anna örökben szokatlan plaszticitással tárul föl a látszólagos feledés és a vele dacoló emlékezés ambivalenciája, midőn a felszínen látszólag feledett - vagy inkább feledni kívánt emlékekből jelenítik meg a nagyonis mély emlékezés folyamatát, kötik össze a múltat a jelennel, hívják elő, rajzolják ki az elmosódott kép kontúrjait az állandó, egymást követő áthajlások: Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod, és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Szabó Lőrinc intellektuális-racionális módon meg is fogalmazza a maga emlékezésfolyamatának lényegét: egy szerelmem volt, a Megismerés. Csak most, harminc év múltán érzem így, magyarázom diákkoromat. A valóság akkor álom maradt. Kosztolányi önmagára igen jellemző - mondhatni, árulkodó - hasonlattal érzékelteti ezt a folyamatot: a felnőtt a beteggel, a gyerekkor, az ifjúság az egészséggel azonosul: Mint a beteg, ki néha visszagondol egészségére s könnyez és nem érti, úgy gondolok én vissza rossz soromból az ifjúságra, lankadt férfi. Babitsnál az emlékezés igénye az idő múlásának gyakorító szóismétléssel is szemléltetett szentenciaszerű összegezésében csendül föl:
