Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
AGÁRDI PÉTER: József Attila és liberális barátai
Ennek a József Attila emlékét idéző tudományos konferenciának természetesen nem lehet elsődleges célja, hogy napi érdekű, politikai felhangú tévhiteket, torzításokat cáfoljon s különösen nem más előjelű, de szintén aktuális indíttatású állítások kimondása révén. A költőnek s életművének - illetve az őt segítő-támogató liberális barátok munkásságának, eszmerendszerének - apologetikus glorifikálása hasonlóképpen tudománytalan lenne s ártana emléküknek és a társadalmi, kulturális mentálhigiénének is. Jóllehet időnként nem árt régen ismert összefüggéseket elismételni, jóllehet a korábbi hamisításokra „hivatkozó" új hamisításokat, az ideologikus új-hazugságokat ilyen fórumokon is érdemes cáfolni, megvédve a költő személyiségének és művének - kimeríthetetlenül sugárzó, „plurális" - üzenetét, magam elsősorban néhány eszme- és mentalitástörténeti összefüggés, probléma megfogalmazására, illetve további kutatási feladatok megnevezésére vállalkozom a továbbiakban. A „liberalizmus" körül - a Horthy-korszak negyedszázadában Nincs értelme ehelyütt sem alapos definíciót, sem kor- és eszmetörténeti körképet adni a két világháború közötti magyar - illetve magyarországi - liberalizmusról, 5 bár igen sok kérdés nyitott, számos feltárandó, elemzendő, újraértelmezendő eszmei, politikai, kulturális jelenség hordozza ezt a jelzőt. Mindenesetre nem pusztán a „megértő engedékenység", a „toleráns eszmei-politikai magatartás" szinonimájaként értelmezem e fogalmat, hanem - történelmileg még oly változékony s belsőleg áramlatokra tagolt voltában is - eszme- és politikatörténetileg markáns, jól körvonalazható irányzatként. A két világháború közötti magyar liberalizmus a modern polgári gondolkodás ama nagy vonulatába illeszkedik, amely az egyes ember szabadságjogainak rögzítését és érvényesítését tekinti a haladás fő mértékének, s ebből kiindulva küzd mindenféle politikai, tulajdoni, jogi, vallási, szellemi, kulturális előjog és korlát fölszámolásáért, a családok, közösségek, nemzetek, országok „kis" és nagy" szuverenitásáért, önkormányzatáért; illetve a szabadság - egyenlőség - testvériség elveinek békés eszközökkel, szerves reformok útján elérhető egyensúlyáért küzd. E tekintetben a két világháború közötti magyar liberalizmus szellemisége is a XIX. század első felében gyökerezik. E tradíció aranykora - minden súlyos gyengeséggel, felemássággal, „hazugsággal", „hamis" eufóriával együtt - a kiegyezés utáni évtizedekre esik, de szellemi-erkölcsi csúcspontja az Ady Endre, a Jászi Oszkár és a Lukács György nevével fémjelzett századelejei kulturális mozgalmakban, a Nyugat modernségében, a polgári radikalizmus virágzásában és a baloldal felé tájékozódó filozófiai-esztétikai megújulásban ölt testet. 1920-tól - sok, aligha részletezendő okból - lényegesen visszaesik, sőt megtörik ez a liberális „konjunktúra", az utak (újra) elágaztak, sokak emigrációba kényszerülésével pedig különösen meggyengültek a liberalizmus hazai erői. A Vázsonyi Vilmos és fia, János, a Rassay Károly és a Rupert Dezső - Vámbéry Rusztem körül formálódott politikai pártok és mozgalmak mellett néhány napilap (Az Újság, és az Újság, Esti Kurír, Az Est, Pesti Napló, Világ, Magyar Hírlap), illetve a Nyugat, a Századunk és A Toll, valamint 1936-tól a Szép Szó alkotják a liberalizmus itthoni bázisát, amely kulturális értelemben Babits Mihálytól Márai Sándoron át Szerb Antalig és Bartók Béláig ível. A helykijelölés végett rögzítsük: bármennyi is bennük az „átmenet", a többkevesebb „liberális", azaz toleráns vonás, eszme- és politikatörténeti értelemben