Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

FEJTŐ FERENC: Levélesszé József Attiláról

vérpezsgető cirkuszi játékok után - s nem a nehézéletű ember éneke és vágya. A költészet mindig »valami más«, ha kicsit maga az élet is. Goethe Faustjában az Istennel felmenttette Margitot, az elbukott, gyermekgyilkos lányt - és ő maga, mint miniszter, elutasította egy valóságos Margit kegyelmi kérvényét. Balassi útonálló módra tepert le nőket és himnuszokat írt a plátói szerelemről. Spengler a düsseldorfi iparmágnások klubjában, kényelmes bőrkarosszékbe dőlve tart előadást a nyugati civilizáció hanyatlásáról és a tragikus, harcos, hősi élet szépségéről és szükségéről.." »Folytatnam, de unnád« - mondhatnám Józseffel. A pszichoanalízis hatására Attila gyermekkorába mélyedt, abban kereste szorongásai kulcsát, s ugyanakkor a felnőttség volt az ideálja, a társadalmi és ösztöni kötöttségeitől, infantilizmusaitól felszabadult ember. A Medvetánc idején még nem lehetett látni, hogy az „Aki dudás akar lenni" József Attila egész életműve elé illik majd, halálosan szép jelmondatul. Akkor még tűnődtünk, a zuglói estében, „mit jelent a pokol, miféle sorsot, balvégzetet, hiányt - a proletáréletet-e, az éhséget, az elnyomatást, a szegénységet, a külvárosi éjszakák nehéz és tömör ürességét, ... a léleknek mely járatlan tájait és sivár világát?"... „A vers papírpénz, mondta Attila, a szenvedés az aranyfedezete". Látom, ahogy két ujjával megtámasztotta a fejét. „Nekem van fedezetem", mondta szinte játékosan komolykodva, büszkélkedve. „Színarany". Tréfálkozott velem, azzal ugratott, hogy kissé tanárosan osztályozom a költőket, „Juhász Gyula jó költő", „Kosztolányi kitűnő költő", „Ady nagy költő". Engem minek tartasz? - kérdezte elismerésre szomjasan. „Már több mint kitűnő, de még nem vagy nagy - feleltem félig tréfásan, félig meggyőződéssel. „Ohó! - csapott rám nem úgy van ám. Én már most, még ha itt helyben meghalok is, nagy költő vagyok". Ne higgyék, hogy hencegve mondta ezt. Tárgyilagosan mondta, szabatosan, ahogy verseit írta és előadta. Attilától tanultam meg, hogy a verseit nem szavalni kell, hanem lassan, szépen mondani, vallani. Hiszen költészetében is épp az volt az újdonság, az eredetiség, a különleges szépség, hogy szakított az Ady epigonok színpadias retorikájával és egyszerűen, elmélázva, minden szót jól tagolva, fontolva mondta a versét, mintha akkor jutott volna eszébe. A saját verseit, de a Juhászét is és főleg a Kosztolányi-verseket, a legszebbeket, az utolsókat, amelyeket kívülről tudott. 1929ben, a Kosztolányi-Ady vita alkalmából, A Tollban még védte Adyt Kosztolányi szigorú bírálata ellen; amikor én ismertem, akkor már Kosztolányit tartotta a nagyobb, az igazán nagy költőnek. És igaz is, hogy őhozzá állt legközelebb. Kosztolányi is egyike volt azoknak, akik elsőnek értékelték József Attilát. A napokban kérdeztem egy művész barátnőnktől: ezt ki írta: Amit ma tartok, azt elejtem, Amit ma tudtam, elfelejtem, Az arcomat kezembe rejtem s elnyúlok az üres sötétben... Ezt Attila, mondta, habozás nélkül. Nem, feleltem diadalmasan, Kosztolányi. (Ének a semmiről - A szerk.) De Attila is írhatta volna. „Nagy költő vagyok"... Vitába szálltam vele, a műítész pedantériájával: hogy vannak még hiányok, feladatok művében, hogy - mint aztán meg is írtam - „szerelmi költészetében van valami befejezetlenség, s hogy a végső kérdésekhez, a lét értelmezéséhez, a halál rettenetéhez még nem is nyúlt". Ragaszkodtam sémámhoz a »nagy költeszetrol«, tudálékosan közöltem vele a nagyság pályázati feltételeit. Remegve és tehetetlenül láttam aztán, amint e feltételeket hamar és önvesztére, ter-