Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

NÉMETH G. BÉLA: Petőfi - Ady - József Attila?

SßmetA ff. Œé/a szont inkább csak pózos, önmutogató alkalmiságnak tekintik. A Magyar Csillag Illyése például kevéssé hisz vallásos versei hitelében. József Attila korai korszakában teljesen elmosódott karakterű kereszténységet, bizonytalan körvonalú szociálszentimentális vallásosságot hoz magával. Némileg talán leginkább Juhász Gyula pietásos magatartásához áll közel. A középső, a marxizáló, a kommunisztikus korszakában Isten nem filozofikus, nem teológikus értelmű szó számára. A városi-falusi közbeszéd, szólásmód különböző értelmű változataiban fordul elő, néha szinte blaszfémikus tréfálódással („Hosszú az Úristen / rövid a szalonna.") Utolsó korszakában viszont kétségbeesettségének kifejezésével együtt jelenik meg, magáramaradottságának feloldási kísérleteként, egy nem felekezeties, nem egyházias istenkeresés, istenvágy is. Amiben talán része lehet a keresztény egzisztencializmus ekkori reprezentánsát, a Jasperst hallgató, s róla tudósító barátainak is. 4. Ami a nyelvet illeti, Petőfi meglehetősen élesen elválik elődeitől. Túlhegyezetten azt mondhatnánk, a nyelvújítás eredményei nála simulnak végleg, organikusan belé a művelt falusi és városi beszéd- és írott nyelv immár egybeszervült szövetébe. Még Kölcseynél, de még Vörösmartynál is jól érzékelhetőek amaz összetevők különbségei, amelyeket csak költői nyelvtehetségük és stílusalkotó képességük tart, forraszt náluk hibátlanul egybe. Petőfinél viszont egész természetességgel köznyelvet érzékel az olvasó a versszöveg mögött. Ez poétizálódott költőivé, ez stilizálódott egyedi irányzatúvá. Van benne folklórelem is, nyelvjáráshangzat is, etnikai karakterisztikum is, archaikus játék is. De mindezt csak a kutató, a vizsgálódó szem fedezi föl. A spontánul olvasó, a természetes napi nyelv nem művésziessé tételét érzékeli, hanem magában a köznyelvben rejlő és azt kihasználó művésziséget élvezi. „Az én is így mondanám"-féle rátaláló, ráismerő heurisztika nagy varázslata tölti el olvasóját. Ami Kölcseynél még nagyrészt csak a dal műfajára szorítkozott, s némileg a „népdal tónja" utánérzésének, emelt másolásának látszott, s ami Vörösmartyéknál lírában is, epikában is gyakran népies díszítményként vagy éppen betétként, - bár szerves díszítménykén és betétként hatott -, itt mind a lírai versben, mind az elbeszélő költeményen a megszólamlás alaphangja. A műfajokat jórészt örökli elődeitől Petőfi; azokat kialakította nagyrészt a romantika; a hangnem azonban már népiesen romantikus; azaz Vörösmartyékhoz képest immár megfordul a helyzet: itt a romantikus elem a díszítmény s a népies nyelvi-poétikai elem, közeg adja a szöveg állagát. (Aranynál, kivált a lírikus Aranynál viszont azt érzi az olvasó: ezt valóban csak így lehetett, ezt igazán így kellett mondani, de azt is, ezt ő, a közember nem tudta volna nyelvünkben így megtalálni, beszédünkből így kiképezni.) 5. Babits jól vette észre Petőfiben az óriás, a zseniális közembert. Csakhogy ha nem is lebecsüléssel, de nem is fölfokozóan, nem is emelőén tette ezt. S ami még fontosabb, nem adott, nem kísérelt a zseni és a közember e sajátos, nem ugyan szimbiózisához, hanem egy személyben való azonosságához értelmezést. Mit adhatott volna? Nagy változások szükségében, föltétlen sikerük biztonságában élő kor volt ez, mint minden a történelem által kikényszcrített és győztesnek ígért forradalom előtti s alatti kor. Olyan tettvágy, életbizalom, jövőbiztonság és sok hozzájuk hasonló vonás, azaz egybefoglalóan: olyan életérzés jellemzi az ilyen korokat, amelyeknek jegyében e korok reprezentánsai, mégha számolnak is nehézségekkel, természetszerűen legyőzhetőeknek látják azokat. Az egyén fölolvad az összeség győzelmi hi-