Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

I. Kultusz és múzeum - Kovács Ida: A fénykép mint dokumentum és/vagy ereklye

pészet a festészettől örökölte, gondoljunk csak a reformkor főurainak portréira: kard, díszes kalpag, toll és papírtekercs, egy-két könyv és egyegy pazar bútordarab (szék vagy asztal részlete lehetőleg drapériával) nélkül elképzelhetetlenek lettek volna. Alig több mint másfél évtized telt el a legendás Jókai jubileumot követően, s a fényképnek ismét alkalma adódott arra, hogy megmutassa „oroszlánkörmeit". Ady Endre személyében a fotó rálelt eszményi áldozatára. Míg Jókainál a fényképekről ránk tekintő alak minden esetben bevallottan tiszteletet parancsoló, nagyságot, méltóságot sugárzó és távolságtartó, - ahogy a kor azt rendjén valónak is tartja -, Ady esetében merőben más a helyzet. A kamera megkísérli birtokba venni és interpretálni célpontját. Nem az egész alak, hanem szinte minden esetben az arc vonzza a tekintetet, s ez az arc hangulatokat, belső mélységeket kifejező, jellegzetes, erőteljes és szuggesztív, nem általában egy költő arca, még akkor sem, ha a fénykép Adyt kifejezetten költő-pózban mutatja. Székely Aladár képei megszépítik ugyan a költőt, ugyanakkor megkísérlik visszaadni személyiségét. Remek technikai színvonaluk révén (a mester már 18 X 24 cm-es üveglemez negatívot használ!) láthatóvá lesznek az arc olyan apró részletei is, mint a lázasan csillogó fáradt szemek, az alatta sötétlő árkok, az apró himlőhely, a tág pórusok, - így egy-egy képről a költő lelki, sokszor egészségi állapota, kedélye is leolvasható. Bár a fotótörténészek a korai dagerrotíp-portrék között is megkísérelnek különbséget tenni abból a szempontból, hogy az arckép bír-e már valamelyes művészi igénnyel, vagy megelégszik puszta dokumentálással, művészi portréfényképezésről, s tulajdonképpen fotóművészetröl lényegében a XX. sz. elejéig nem beszélhetünk. Furcsa módon az 1880-as évek amatőr fotós mozgalma az, amely felgyorsítja a fényképezés fejlődését. Az amatőrök tömegízlésre gyakorolt hatása óriási, a fényképeszkedni vágyók már elutasítják a túldíszletezett műtermi felvételeket, megelégelik a természetellenes, hamis pózokba merevedést (ebben segítségükre van, hogy tökéletesedik a technika, s jelentősen rövidül az exponálási idő), igénylik, hogy a fotó ragadja meg a személyiség vonásait. A portréfényképezés a XX. sz. első évtizedeiben virágzik fel, vív ki rangot magának. Ezekben az években lesz nyilvánvalóvá, hogy a fotó művészi alkotássá csak akkor válhat, ha a fényképész megtanul úgy eszközként bánni kamerájával, mintha az akár ecset, a fotópapír pedig vászon volna. A fotó, melyet a masina készít el, valójában a fotós agyában születik meg, a papírkép, melyet kiad kezéből, már manipulált; kékre, barnára színezi, tetszés szerint kitakar belőle, retusálja, lágyítja, keményíti, szemcséssé teszi, ha kell „festőiessé" varázsolja. Nagyíthatja akár speciális anyagokra, készítheti nemes eljárással, gyárthat belőle brómolajnyomatot, be is paszpartuzhatja, díszes cégfeliratos kartonra feszítheti, s végül - éppen mint egy műtárgyat kézjegyével láthatja el. A korszakot, amely a 10-es évektől a 30-as évek derekáig terjed, s témánk szempontjából a legfontosabb időintervallum, olyan nagy - írókat is fényképező - fotóművész egyéniségek neve fémjelez, mint Székely Aladár, Rónai Dénes, majd Pécsi József.