Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

II. Esettanulmányok: XIX. század - E. Csorba Csilla: Szederinda (Jókai írói jubileuma)

ra küldi a díszes albumokat, Jókai feleslegessé válik a Parlamentben, feleslegessé a családban. Három évvel a fényes ünnepségek után, 1897-en írja a megrendítő, tárgyilagos vallomását az író: „Hja bizony, ha sokáig él az ember, egyedül marad az ember." „Itt ülök ebben a mélységes csendben egyesegyedül!" A kultusz utolsó étape-ja az író életében műveinek felsorakoztatása párizsi világkiállításon, a terem közepén utazó másával, Zala György szobrával (1900). Ez azonban már inkább a halhatatlannak, mint az élőnek szólt. Miért zuhant a kultusz higanyszála ilyen gyorsan a tetőpontról a nullára? Igaza lehet Krúdy Gyulának, hogy élete „utolsó szakában észrevétlen kiejtette a kezéből a távíróhuzalt, amely az íróasztalát, a lényét, az egyéniségét összekötötte a magyar szívekkel"?

14 Vagy nem bocsájtották meg neki, hogy amikor úgy érezte magára maradt, megszűntek az elvárások irányában, a maszkot levette, szerepéből kilépett: rangon alul, a polgári erényt megsértve megnősült? Az irányított figyelem központjából kikerült, képét, ha közölték is az újságok, nem a címoldalon, hanem hátul, a közlemények rovatában tették. Temetésén - a tudósító szerint - a „gyásznak minden tündöklése nagyszerűen jelentkezett", vele együtt Petőfit is elsiratták. Azután csönd. Csak Ady Endre kiált a köztéri emlékműveket egymás után állító korban Jókai szobráért: „Kevesebb hálát az ő nagy kiválóságáért még nem tapasztalt ember" - írja 1902-ben, majd ezt ismétli 1910-ben Krúdy Gyula is: „és talán egy évtized múlva sem láthatjuk szobrát a költőnek, akiért egész Magyarország rajongott egykor?"

15 Jókai Mór, aki ezen a néven beláthatatlan időkig egyes-egyedül marad meg fogalom a magyar emlékben, most úgy tűnik fel nekünk, mintha nem egy évtized előtt, hanem valamikor száz esztendő előtt járt volna közöttünk." - állapítja meg Krúdy. Mikszáth, Krúdy, Babits, Juhász Gyula, Szini Gyula, Somlyó Zoltán nosztalgiával telten sírják vissza Jókai művein eltelt gyermekéveiket, a harmóniát, („pehely volt a lelkünk [...] Tiprott pehely a lelkünk" - állítja ellentétbe Jókai-korszakát saját felnőttéveivel Babits.

16 Az 1894-es fényes ünnepségek hatása alatt írta Mikszáth Kálmán: „A Jókai híre nem kezdődik és nem végződik sehol. A Jókai kultusz befutja az országot, terjeng, elterjeszkedik, mint a szederinda. Mintha bengáli fény világítaná meg alakját és abban őt mindenki látja, senki jól nem látja." Valóban nem ismerjük, s a „szederinda" lassan elszárad? Az 1970-es évek elején még a legolvasottabbak között volt, s ma egyetlen műve sem található legnagyobb fővárosi könyvtárunk szabadpolcán. A kultusz topapír, PIM művészeti tára