Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

II. Esettanulmányok: XIX. század - Ratzky Rita: Petőfi öltözködéséről

takart el; s midőn sárga fényes gombú, akkor divatos sötétkék kvekkerjét alávette [valószínűleg 1842 augusztusában vette a Szén téren, Pesten, egy használtruha-kereskedésben - R. RJ, nemcsak két szárnya, hanem a derekre illesztett gombok is kikandikáltak a köpeny alól."

15 A vándorszínészek maguk gondoskodtak jelmezeikről.

16 Az ínség függvényében többnyire nem vált külön színpadi holmi és „civil" ruha, hordták, amijük volt, fellépéskor is, a magánéletben is. És ha megszorult, ha nem tudta kifizetni a szállásdíjat (ez Petőfinél többször is előfordult), ruhaneműit adogatta el vagy hagyta zálogul. Ismeretes Petőfinek egy Kecskeméten hagyott kötelezvénye 1843. április 7-éről. A tanuló- és vándorszínész években többször előfordult az is, hogy barátai vagy érző szívű idegenek szánták meg egy-egy használt ruhadarabbal, vagy sorstársaival felváltva hordtak bizonyos holmikat. Orlay emlékezik meg egyik pápai tanáruk feleségéről, aki „férjének használt ruháival látta el Petőfit, s gyakran ebédre is meghítta. De mivel Bocsor egy fejjel nagyobb és sokkal terjedelmesebb ember volt mint Petőfi, e ruhák átalakításáról is kellett a derék nőnek gondoskodnia. A bakancsokat azonban nem lehetett kisebbre szabni, s így míg felső ruhája takaros, lábbelije comicus nagy volt, s ezekre maga is szórta élczeit".

17 Èz volt a legjobb, amit tehetett. 1843 nyarán jutott először jelentősebb összeghez: barátai révén regényfordítási munkát kapott Nagy Ignác Regénytára számára. A pénzből ruhákat vásárolt: „Két trikót, egyet feketére festve, egy atillát, egy frakkot és egy fekete nadrágot, hogy mint színész ne szoruljon mindenért másra" - írja Kemény Mihály az akkori pesti pajtás.

18 Ezek a holmik most is kettős funkciójúak. Hamarosan - pénz szűkében - nagyrészt megszabadul tőlük, eltekintve egy fehér cilindertől, amit Vahot Imre, a Pesti Divatlap főszerkesztője 1844 júniusában még lát a hivatalába lépő segédszerkesztőjén. Itt érhető tetten a visszaemlékezések szubjektivitása: nem igaz tehát, amit Jókai 1882-ben a Koszorúban ír: „Minden divatot megvetett. Frakk, cilinder soha nem érte testét".

19 Jókai, mint annyiszor, önmagának is ellentmond, hiszen a Petőfi mint színészben a következőket meséli el: „Nem hagyhatom feledékenységbe menni, hogy azt a historicus violaszín frakkot (amiben Jókai állítólag le is festette, de a kép nincs meg!) azokkal a sárga gombokkal éppen Ács Károly rendelésére s jótállására készítette Petőfinek a derék magyar érzelmű Béler pesti szabómester; kivel annyira egyforma termetű volt, hogy mikor társalgási darabokban jellemszerepeket kellett előadni, ahhoz Ácsnak sarkig érő télikabátját kölcsönözte ki. Hideg, csikorgó decemberi este volt, mikor érte jött. Ács Károly unszolta Petőfit, hogy hazáig öltse fel a meleg kabátot, de ez nem volt rábírható; azt mondta, hogy elég, ha a színpadon rontja, s azzal szépen a köpenye alá vette s úgy vitte haza, másnap reggel már megjelent nála kérlelhetetlen pontossággal s hozta ismét azon módon, szépen összehajtogatva, a hóna alatt a hosszú redingotot.

m Jókai írása azért is érdekes, mert az a momentum, hogy a kölcsönkapott holmit csak a színpadon viselte, és másnap reggel rendben visszaszállította tulajdonosának, mutatja, hogy mély nyomot hagyott benne a pápai évzáró utáni incidens, tanult a megalázó jelenetből. Műveiben csak úgy általánosságban idézi fel a nyomorúságos esztendő-