Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

V. Elágazások - Gerő András: A második parancsolat és a magyarok istene

tot a magyarok és Isten között. S miután fenn van, fentről jött, és kezében ott a korona, ezért nem pusztán a kereszténység jelképe, hanem a magyar államiság, a magyarság és Isten összefonódottságának szimbóluma; az a küldönc, aki miatt Isten a magyaroké lehet. S hogy mennyire nem erőltetett a fenti olvasat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ezredévi emlékmű fokozatosan nemzeti oltár lett: az itt tartott rendezvények az eucharisztikus kongresszustól a Nagy Imre-temetésig mind ezt bizonyítják. Tehát ha a magyarok istene a nemzet, illetve a nemzet országa, hazája, akkor a nemzet megnyilvánulása nem más, mint históriája, illetve az isteni lényeg kiteljesítésére hivatott személyiségek; következőleg a história jelképe lesz a nemzet oltára. Csakhogy ez az oltár és a sok-sok kisebb oltár is mind-mind faragott képmás. Nincs mit szépíteni: a második parancsolatot megszegtük. Faragott képmásoknak hódolunk, s históriánk bármennyire is magyarázhatja bűnünket, felmentést nem ad. A kérdés most már csak az: a féltőn szerető Isten mivel bünteti meg az apák vétkét fiaikban, harmad-negyed íziglen. (A magyarok alternatív istene) Ahhoz, hogy a büntetést vagy a büntetés lehetőségét láthassuk, szólni kell arról, ami a magyarok istenének egy másik arcát, másféle megvalósulásátjelentette, illetve jelenthette volna. Ha igaz az, hogy az istenített nemzetet és a nemzetiesített Istent a polgárosodás igénye és folyamata hívta elő, akkor joggal felvehető: nem volte jele annak, hogy ez a fogalomkör a nemzettel egyenértékű olyan tagokkal bővüljön, amelyek szintén a polgárosodásból adódtak. Azaz reális elképzelés volt-e, hogy a magyarok istene nem olyan lesz, mint amilyen. Lehetett volna egy hasonló, de mégiscsak más Istenünk? A válasz többszörösen is igen, igen igen. A reformkor - noha a nemzeti elemre helyezte a legnagyobb hangsúlyt - erejét jórészt abból merítette, hogy a nemzeten keresztül polgári állapotot ígért. Szabadságot. A nemzet és a szabadság kibogozhatatlanul egymásba fonódott 1848/49-ben. Petőfi a nemzetnek, a nemzetért esküszik: rabok tovább nem leszünk. S ha megnézzük a 48-as zászlókat - immár a zászlóra kötelezően feltűzött szalagokat -, akkor azt olvassuk: „Hazáért, Szabadságért, Alkotmányért". Ettől lesz - egy másik felirat szerint - „borúra derű". S a magyarok Mózese, Kossuth a legteljesebben, intranzigensen vallotta a zászlószalagok feliratait. Amikor 48/49-et leverték, akkor nemcsak a hazát alázták meg, nemcsak a nemzetet bántották, hanem a szabadságot is eltiporták. S Kossuth - pontosan ettől a felismeréstől vezérelve - élete hátralevő negyvenöt évében személyében kívánta egyesíteni a nemzet és a demokráciáig eljutó szabadság ideáját. A reformkor és 1848/49 belső intenciójában és „önszakralizálásában" többé-kevésbé harmonikusan ötvöződött a mai Kossuth Rádió szünetjeléül is szolgáló dal refrénje: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!" S mehetünk tovább. A szabadsággal, a joggal ötvözött nemzetistenhez a századelő hozzátette az újabb, polgári szentséget: a személyiség jogát a maga öntörvényűségére. Ady Endre volt az, aki a nemzet, a szabadság