Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

V. Elágazások - Gerő András: A második parancsolat és a magyarok istene

Lényegében kétféle lehetőség kínálkozott arra, hogy a „magyarok istene" megnyilvánuljon. Az egyik a faragott képmásról szóló tilalmat be tudta (volna) tartani, a másik nem. Az első megoldást az egyszerűség kedvéért nevezzük deistának. Deizmus alatt azt értem, amit ez a kifejezés a maga legprimitívebb olvasatában jelent: Isten megteremtette a világot, s utána ránk bízta sorsának intézését. A nemzeti deizmus általában - s konkrétan a magyarságra vonatkoztatottan - az eredetmítoszban jelenik meg. Tehát: Hunor és Magor, a csodaszarvas legendája. Bővelkedik ugyan pogány elemekben, de kiválóan alkalmas arra, hogy a nemzetiesített Isten, avagy az istenített nemzet tartalmát közvetítse, hiszen nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy például a csodaszarvast Isten nemzeti elkötelezettségű beavatkozásaként fogják fel. Ugyanakkor a cselekményes meseszerűség egyszerre adja meg az azonosulás és a távolságtartás gondolati játékát, az értelmezhetőség sokszínűségét. (Az északi népeknél vagy a németeknél láthatjuk kiemelt jelentőségüket. Gondoljunk csak például Wagner operáira!) Ha az eredetmítosz kerül a nemzeti mitológia középpontjába, akkor megmaradhat a nemzet mint isteni érték szakralizálása, de a ténylegesen lezajlott történelem már szabadon csapongó értékelés tárgya lehet, hiszen Istent nem konkrétan élt személyiségekben kell fellelnünk, következőleg ténylegesen élt emberek fölé nem kell a nemzeti szakralitás glóriáját emelni. Értékelésük szabadságát nem korlátozza szentségük, merthogy nem is válhatnak szentté. (Szent alatt most értelemszerűen nem egyházi szenteket értek, hanem a magyarok istene közgondolkodásbeli vetületét.) A megoldás tehát ezért nevezhető - jobb híján - deistának. Magyarországon ez a lehetőség igazából nem valósult meg. Igaz ugyan, hogy - főként - Arany János sokat tett az eredetmítosz rangjának emeléséért, de kísérlete abban az értelemben eredménytelen maradt, hogy kultusz - személytelen kultusz - nem épült a mondakörre. Nem tudom okát, hogy miért is szorult ily mértékben háttérbe a magyarság eredetmítoszának gondolatköre - különösen ha ezt összevetjük a magyar kultúrára nagy befolyást gyakoroló németség hasonló típusú kulturális evidenciájával. Külön elemzést igényelne az okok feltárása. Számunkra azonban most csak a tény a fontos: az eredetmítosz beépült ugyan a nemzeti mitológiába, de rendkívül alárendelten. Ha helye központi, akkor - éppen meseszerű távolisága, igazolhatatlan igazsága miatt - kevéssé ösztönöz konkrét faragott képmások létrehozására, miközben egyébként biztosítja a nemzeti szakralitást. De nem így s nem ez történt. Maradt a másik lehetőség. A magyarok istene konkrét történelmi figurákba vetült bele, s ezek az emberek, mivelhogy tényleg és megkérdőjelezhetetlenül tudottan léteztek, egyenesen kínálták azt, hogy - jelképesen szólva - faragott képmásaikkal népesüljön be a magyarság világa. Ha vázlatosan, történetiségében akarjuk áttekinteni a folyamatot, akkor megint csak a reformkortól, illetve a reformkor szellemiségénél kell kezdenünk. A reformkor nemzeti kultuszteremtésének szakralizáló szándékának fókuszába a törökellenes harcok, illetve a törökellenes harcokból következő megszenvedettség és hősiesség került. A főalak a szigetvári hős, Zrínyi