Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

V. Elágazások - Gerő András: A második parancsolat és a magyarok istene

sem vette, hogy meggyőzzön; inkább kijelentett, deklarált, mintsem szelíd szóval térített. Az idegen istenek tehát idegenek maradtak. Templomaik elvesztését papjaikon kívül igazából senki sem bánta. A papok hiánya pedig szintén nem fájó seb. Elmúlt világuk dicsősége. A honosítás igazából sikertelen maradt, s ismétlem - nem azért, mert eredetében kívülről jött eszmékről, ábrázolásokról, rítusokról volt szó. Az idegen istenek kudarcának oka sokkal inkább abban keresendő, hogy nem akkora belülről jövő igényt elégítettek ki, mint amekkora kizárólagosságra törekedtek. Nem az a baj, hogy valaha idegenek voltak, hanem az, hogy azok is maradtak. Voltak persze belső játékok. Az idegenség feloldását célozta meg az, aki a hivatalos főpapokkal szemben azt bizonygatta, hogy ha az igazi, a hamisítatlan, az eredeti értelmezéshez nyúlnak vissza, akkor minden rendben lesz. Általában az ilyenek eretnekké, majd hitehagyóvá váltak, s egy idő után már az sem volt bizonyos, hogy az idegen isten mely arca az autentikus. A gyakorlat magához alacsonyította a dogmát s a dogma szimbólumait. A csillag gyáron és tankon egyaránt virított, s ha a tank mozgott, mindenhova vitte magával. A tank pedig ment, ha hívták, ha nem. Következőleg a csillag fénye is egyre többször, egyre hívatlanabbul áramlott szét - a tömegesség tehát nem oldotta az idegenséget. Immár nincs idegen isten. Magunkra maradunk a sajátunkkal. (A magyarok istene) Dehát ki és mi a magyarok istene? S vajon - minden tilalom ellenére — van-e faragott kép, bálvány, amely miatt akár harmad-negyed íziglen is bünteti a fiakban apáik vétkét? Hogy ki és mi a magyarok istene, az abból derülhet ki, hogy a magyarság kit és mit tekint megkérdőjelezhetetlennek, kritikával nem illethetőnek, saját önmeghatározása fundamentumának. Ettől s csak ettől lehet a magyarok s nem mások istene. Ez a fajta sajátosan egyedi azonosságkeresés nyilvánvalóan olyan időszaktól datálódhat, amikor is értelmessé válik a nemzet, mint az azonos nyelvet beszélő, azonos kultúrát valló emberek együttesének fogalma. Azaz: a középkori univerzalizmus utáni, polgárosodó s ennyiben napjainkig húzódó folyamat igényelheti igazán a saját isten megteremtését - immár nem csupán eredeti vallási, hanem nemzeti értelemben. Tegyük hozzá: abban a pillanatban, amikor a vallás Istene átesik a nemzeti isten metamorfózisán, akkor át is alakul. Megőrzi ugyan eredeti jelentését, de több is, más is lesz, mert egyszerre sűríti magába áz univerzalizmus jellemzőit s a konkrét közeg azon igényét, amely ezen univerzális értékeknek egyedi megélését, önkifejeződését teszi lehetővé. Azt is mondhatnám, hogy maga az Isten szekularizálódik, s veszi fel a közösségképzés, közösségteremtés napi közéleti-politikai gyakorlatra átváltható szerepét. Isten egyik lehetséges arca az lesz, hogy ő magyar, a magyaroké; következőleg a nemzeti elem szakralizálódhat, és válhat megkérdőjelezhetetlen, kultikus tiszteletet kiváltó mozzanattá. Természetesen ahogy a modern nemzetté válás s a polgárosodás meg-