Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

I. Kultusz és múzeum - Praznovszky Mihály: Az irodalmi emlékhely mint a kultusz egyik intézménye vagy szentélye

dermesztő, mint a halottas háznak kell lennie, hogy a test, a kegyelet oszlásnak ne induljon." A bejegyzések más része a hívők féltését sugallja, folyamatos aggódását mutatja a templom állapotáért. Két korszak, két idézet. Szalay Károly tanár 1897-ben így kiáltott fel: „Hálás utód, takard el arcodat: A szent helyen gaz és avar terem." 1948-ban Mészáros József hadnagy, politikai tiszt már a napi politizálás szintjén tudott hívő lenni: „Mint annyi mindent, meg kell tanulnunk a Szovjetuniótól nagyjaink megbecsülését is. À szovjet nép szégyellné, ha pl. Puskinnak, Petőfi nagy kortársának szülőházát ilyen állapotban állítaná az ifjúság elé."

22 S talán mindenképpen ide kellene vennünk egyszer az irodalmi kiállítások kalauzainak szövegelemzését is, külön figyelve azok történetiségében is változó szóhasználatára, illetve a kultusz nyelvhasználati jelenségeinek kimutathatóságára. Hiszen első pillantásra nyilvánvaló, hogy mégha marginális formában is, de szakrális iratok vannak jelen. „Szent a küszöb; szent e hely; kegyhely; ide el kell zarándokolni; minden látogató meghatottan áll itt; fejet kell hajtani" - és még megannyi „imasor" igazolhatja, így összefüggéseiből is kiragadva állításunkat. Ezidáig az irodalmi kultusznak csak egy aprócska alkotórészét vizsgáltuk. Különösen így van ez, ha ismerjük a kultuszkutatás definícióját: „derítsük fel egy irodalmi kultusz genezisét, kövessük nyomon fejlődéstörténetét, vegyük szemügyre sajátos szertartásrendjét, elemezzük nyelvi jellegzetességeit, igyekezzünk bepillantást nyerni lélektanába, intézményrendszerébe és társadalmi hatásába..."

23 Az irodalmi emlékház a maga történetével, környezetével, berendezésével, tárgyaival, írásos anyagával kiválóan alkalmas arra, hogy az irodalmi kultusz megjelenésének, kialakulásának és hatásának mechanizmusát, egyes összetevőinek jellegzetességeit tovább elemezhessük. A benne rendezett kiállítások az eltelt évtizedekben jól érzékelhető változásokon mentek keresztül. Az ötvenes évek kiállításai ugyan az alkotóról, de még inkább ezekről az évekről szóltak, azokról a vágyakról, amelyeket a kor ideológiája szerint kellett, hogy sugározzanak az adott alkotó művei. Ebben a kiállítás-típusban elsősorban a dokumentáció dominált, relikvia itt-ott tűnt fel. A hatvanas években megváltozik a közvetítendő mondanivaló: elsősorban az írói életmű egészét kívánják bemutatni, pótolni a tankönyvet illetve helyettesíteni azt. A tárgyak szerepe nő, noha hangulati hatásuk csökkent, éppen dobogóra emelésük, vitrinbe zártságuk azaz kiszakítottságuk miatt. A hetvenes évektől kezd megváltozni a kiállításrendezési gyakorlat, amelynek már magam is részese voltam. A kiállítás - vallottam - nem építhet a látogató butaságára, nem kell, hogy pótolja az iskolát, ne itt tanulják meg, amit a tanórán kellett volna. így az irodalmi emlékházban a fő szerep az enteriőré, a hiteles vagy kevésbé hiteles, de mindenképpen hatásos és hangulatos berendezésé, amelyet jól megválogatott és megírt írásos anyag egészít ki.