Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

III. Esettanulmányok: XX század - Tverdota György: A nekro-logika (József Attila halotti búcsúztatói)

előtt József Attila elindult utolsó útjára: „Hogy eltörpül minden veszekvés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt. Még a vitára is őt becsültem legjobban - minek a szó már? - 'Meg fogok halni' - mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztünk. - 'Ördögöt halsz meg' - feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve."

15 Illyés cikke roppant érzékletesen képviseli a műfaj bennünket érdeklő mutációját: a nekrológot, amely egy további célt szolgál: a lelkiismeretvizsgálat keretében lefolytatott kapcsolattisztázási kísérletet. Illyés búcsúztatója attól kapta személyi érdekességét, hogy ő maga a fiatalabb írónemzedék egyik vezéregyéniségeként volt ismert, s attól, hogy a halottal való viszonya konfliktusos volt. A gyászba való bekapcsolódás egyéni motivációja azonban bár sokféle lehet, az esetek döntő többségében nem kap akkora hangsúlyt, hogy ettől a közönség érdeklődésére számot tarthatna. A többlet tehát, amelyhez a búcsúztató formulákkal az egyes írások eljutnak, általánosítható, ezek célja többé-kevésbé egybeesik: egy, az olvasók szeme elől teljesen elrejtve kibontakozott nagy költői életmű, egy méltó megbecsülést nem kapott klasszikus érték felfedezése és széleskörű elismertetése. Amikor arra vállalkozunk, hogy szemléltessük, hogyan rendelődnek alá a nekrológ formai elemei eme általános célnak, hogyan interiorizálódnak a retorikai fogások gondolkodásmóddá, akkor bőség zavarával küzdünk. A József Attila-irodalom, amely a költő halála előtt csöndesen csordogáló erecskéhez volt hasonló, az öngyilkosság másnapján egyik pillanatról a másikra mindent elárasztással fenyegető hatalmas folyammá duzzadt. Ezen az áradaton csak azon az áron lehetünk úrrá, ha itt megelégszünk a megindítás és a laudáció továbbfejlődésének vizsgálatával. Ignotus Pál és Mónus Illés sírbeszédeinek tárgyalása kapcsán láttuk, hogy az olvasó, hallgató érzelmi megmozgatása a gyásziratokban a nélkülözések, a sorscsapások említése vagy részletezése révén történik. „Most nekrológot írunk. - olvassuk egyhelyütt - Elmondjuk zaklatott, nyomorúságos, furcsa életének állomásait. Sorra megemlítjük, hogy libapásztor volt..." stb., stb.

16 És a szerző csakugyan, röviden összefoglalja a költő életpályájának ismert fordulatait. Részletesebb idézésétől bízvást eltekinthetünk, mert egy másik tanulmányomban kellő bőséggel szemléltettem a nagyszámú cikket, amelyek életrajzi vázlatot, pályarajzot vagy legalább egymondatos sorsösszefoglalást nyújtanak a halottról, s amelyek kivétel nélkül egy kaptafára készülnek, a „harmadnapja nem eszek" sorban megfogalmazott költői panasz életrajzi hátterét vázolják föl. E rövid életrajzi vázlatokat ott nyomorrepertoámak neveztem el. A fenti idézetben inkább az állomás szóra hívom föl a figyelmet. Állomás közismert idegen szóval stáció, s ebben a változatában még világosabban utal az eredetileg nagyon diszparát életrajzi események célzatos kiválogatására és tendenciózus formalizáltságára. Mindkét terminus egy adott szempontnak alárendelt válogató tevékenységet feltételez, de a repertoár csak egymás mellé rendelt homogén dolgok halmaza, az állomás vagy stáció ellenben utal az elmesélt események, folyamatok sorsszerű, drámai egymásrakövetkezésére.