Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

III. Esettanulmányok: XX század - Tverdota György: A nekro-logika (József Attila halotti búcsúztatói)

gátol az Isten legnagyobb ajándékát, az életet." Ebből a nézőpontból egy verseskötet csak egy jócselekedettel ér föl, amely talán enyhítheti a legnagyobb parancs elleni vétek súlyát, de annál több elnézést nem vívhat ki, mint amire a lelkész nemes indíttatású emberi gesztussal enélkül is rászánta magát: az ítélkezésről való lemondást a szeretet, irgalom, kegyelem, elnézés és kímélet jegyében, s egyben a bírói szerep istenre ruházását: „Mi nem mondjuk bűnösnek és nem átkozzuk el a kezet, hiszen, ha vétkezett, magának vétkezett leginkább, közülünk senkit sem károsított, hogy halálát siettette, senkit sem sértett [...] Ha bántott valakit, téged bántott meg, nagy Isten,..."

8 A Fülöp Mihály által kialakított, az öngyilkosság tényét az áldozattal szemben vádként megfogalmazó, de nyomban a védő szerepét is magára vállaló érvelési módnak a későbbi esztendők József Attila-irodalmában jónéhány rokona támadt, de ezek a szárszói papi sírbeszéd mértéktartását polemikus jellegük, didaktikus célzatuk folytán nemigen tudták elérni. A halotti búcsúztatóknak tehát ez a felelősség, bűn, ítélet képzetkörében mozgó változata nem járult hozzá a kultusz kifejlődéséhez. A nekro-logika az olyan írásokban jutott érvényre, amelyek nem az öngyilkosság erkölcsi megítélését állították a középpontba, hanem egyfelől a halott evilági szenvedései és sérelmei iránt igyekeztek felkelteni az olvasók együttérzését, másfelől pedig a halott különleges szellemi teljesítményeire rámutatva kiemelték őt a névtelen halottak sorából, s tagadták, hogy József Attila velük „egyforma" lenne. Azt a pontot, amelyen a halotthoz való kétfajta, egyaránt legitim viszony elválik és konfliktusba kerül egymással, jól példázza az a kisebbfajta botrány, amely a szárszói temetőben lezajlott, s amelyről Fülöp Mihály a következőképpen számol be: „Amikor letették a koporsót, hirtelen egy ismeretlen ember odaugrik és beszélni akar. Természetesen én azonnal leszólítottam onnan, hogy amíg én el nem végeztem a szertartást, addig senkinek joga nincs beszélni. Ha én elvégzem, akkor, ha akarom, megengedem, hogy beszéljen. Ha beszélni akart, az lett volna a kötelessége, hogy odajön hozzám, bemutatkozik és engedélyt kér, hogy beszélhessen. Természetesen a gyülekezet is nekem adott igazat. Behantolták a sírt és megengedtem, hogy beszéljen, de én eljöttem, híveim nagy része is."

9 Egyházi temetésen első szó a sírnál a szertartást végző papot illeti meg. Normális esetben a világi búcsúztatók csak ezt követően, s mintegy mellékesen hangzanak el. Csakhogy a József Attila esete különleges volt. A történelmi jelentőségű fordulat jelképes értelemben csak akkor vette a kezdetét, amikor Fülöp Mihály és hívei nagy része elvonult. Megfordult a viszony, az ő sírbeszéde süllyedt mellékes jelentőségű körülménnyé, amit az újságírás és a filológia évtizedek múltán ásott ki a múltból. Az ismeretlen ember, aki hirtelen odaugrott a sírhoz és beszélni akart, éppenséggel nem volt ismeretlen: Ignotus Pál volt, a neves publicista, s aki ő utána következett, Mónus Illés a szociáldemokrácia egyik ugyancsak közismert vezetője volt. Az ő búcsúbeszédeiket tekinthetjük teljes joggal a kultikus megközelítésű szövegek prototípusainak, bennük mutatjuk ki azokat az alapelemeket, amelyekből a nekro-logika építkezik. Ezek az alapelemek évezredes