Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

„. . . Kéjjel szíttam be a levegőt, mely az ország nagyjainak lélegzeteitől lett olyan fülledtté ; szemem gyönyörködve indult meg véges-végig a padokon. Imitt-amott fölbukkant egy-egy ismerős arc, melyet láttam már valami képeslapban. Hogy elméláztam én ebeken! lirdekelt koponyájuk alkata, szemeik pislogása, kezeik mozdulata. Istenem, istenem, mit érethet a szjvében egy ilyen ember, aki az ország oszlopa gyanánt ül itt! A% egyik oszlop éppen aludt. . . - Hát ebben a zpld kalitkában mi van ? — kérdem félénken, mert a balkarzatról éppenséggel lehetetlenség látni. — Ott az elnök ül — felelték nevetve. — És ön mit gondolt ? Megvallom, semmit sem gondoltam. Csak azután később jutott eszembe, hogy nálunk falun a fürjet tartják zöld kalitkában. Hát az elnök ül ott. Zöld mennyezet alatt a trónon. De sokért nem adnám, ha meg/áthatnám az arcát. Valami fenséges nyugalom ülhet azon, mint a% oroszlányén. . . Napokig jártam be ezentúl szorgalmasan. . . Megszoktam a levegőt, a? embereket, azt a zjibongást, nyüzsgést, és lassankint nem bírtam meglenni nélküle. . . A karcolatok írásába napról napra jobban belejöttem, végre véremmé vált naponkint fölvacsorálni egy-két szónokot. Ötletek támadtak a fejemben, s azokat jól esett díjmentesen sz^étadományozni a kedvenc alakjaim közt. . . Lassankint úgy kezdtem tekinteni az egész^ parlamentet, mintha annak összes mozgó és cselekvő alakjait az én kedvemért élnének és beszélnének..." (Részlet „A karcolatok történeté"-bői.) xs