Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

„ Víg élei volt itt valaha régen. . . Unalmas szónoklatok alatt ott künn adomázott Deák Ferenc, ott bent pedig még maga Horváth Boldizsár is azz

a

^ mulatta magát, hogy komoly német költeményeket áttravesztált magyarra elmésen — de úgy, hogy aki azokat azután valaha komolyan hallotta németül, fölkacagott rajtok. . . Ma már mindennek semmi nyoma. Elsavanyodott arccal járnak-kelnek ott egymásra bámulva a követek. Bizpnyos száraz, rideg hangulat ömlik el az egész képen. Valóságos téli tájék. Ha valaki felnyitja a száját : az bizonyára a szteuograf//soknak szól. . . Ah, jó folyosó! Még így kesernyésen is te vagy a legcsábítóbb, a legnagyobb vonzerő! Hány tarka jelenet képe tolul az emlékezet elé. Szóváltások, párbaj kihívások, összeesküvések. A tanácskozó terem csak a színpad — ott játszanak ; hanem a folyosók a kulisszák, itt öltözködnek, itt festik ki magukat a szerepükhözValaha (mikor még csak „tekintetes urak" voltak a képviselők) nagy volt a különbség a bal és jobb folyosó-rész között. „Tigris" a világért sem ment volna át a túlsó oldali folyosóra, mert azt mindjárt gyanú alá vették, hog' disszidenskedik, s a mameluk is nagyritkán vetödék a baltájékra, csak ha kénytelen volt a »piros szobám miatt. ( Mert a piros szoba, hová a miniszterek a cilindereiket és felsőöltönyeiket lerakják, hol hevenyészett audienciákat adnak és tanácskozásokat tartanak, a bal folyosón van.) Ma e tekintetben sokkal szelídebbek az, erkölcsök. A régi feszesség megszűnt. A közösügy öregebb lett..." („A folyosó", részlet „A tisztelt Ház"-ból.)