Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

„Kedves Kálmán ! Hálás szívvel köszönöm hozzám intézett levelét, mely szívemet régen nem érzett örömmel és békével töltötte el. A múltakért már régen megbocsátottam, most pedig már boldog vagyok abban a tudatban, hogy egy nemesszívű embert szerettem, és azért a forró, lánqpló szeretetért, amivel egykor maga iránt viseltettem, immár nem kell szégyenkeznem. Maga is nyugodt lehet, mert oly elégtétellel szolgált nekem, amelyért minden igazán érző ember e lös mérését kiérdemelte. Ha kis fiúnk élne, elfogadnám a felém nyújtott kezét, de így most már ennek semmi célja nincsen. Mire lenne e%jó? Maga a sors kerekén felül került (hála istennek), valószínű belekerült a% élet forgatagába, mindig is szerette a társaságot, lin alája kerültem. Micsoda szomorú figura lennék elmaradott vidéki asszony létemre, maga mellett. En hét évig olyan küzdelmes életet éltem, amely duplán számít, és ez nagy idő egy nő életében! Hanem az az^ egy mégis fáj, hogy maga oly rosszul ismer engem. Hogy tehette azt fel rólam, hogy én valakihez férjhez mentem vag> megyek ? Hiszen én magához esküdtem az oltár előtt. \

: el menthetett-e ez alól engem a törvény? \

T

em adok én arra semmit, nagyobb úr az én lelkiismeretem, az^ pedig nem ismeri a visszaesküvést. Most már megvallhatom, hogy szeretném még egyszer látni magát. Mindig is vágytam erre. Kérni azonban most sem fogom. Ki tudja, micsoda rossz^ érzéseket váltana ki mindkettőnknél a viszontlátás ? jobb lesz, ha csak így távolból gondolunk vissza a múltakra, mint egy szép, de elmúlt tavaszi álomra. Őszinte barátsággal maradtam Mohóra, 1H82. febr. 24. Mauks Ilona.''''