Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

„Kedves Ilonka! Mikor ezelőtt sok évvel elváltunk, rugó indok a? volt, hog' anyagilag ziláltan állottam s nem tudtam, hol fogok megállani a lejtőn. Jól esett — habár mindennéljobban szerettem — , ha sorsa elszakad az enyém tői. De föltettem magamban már akkor, hogy ha valaha vinni tudom valamire, s ha lehetséges lesz még, hibámat jóvá fogom tenni. Az Isten meg hagyta érni, hogy egykori fényes álmaimat, amelyeket fiatal korban együtt szőttünk, megvalósítva lássam!. . . Kiköszörültem minden csorbát! nevemet magaszjalólag említi az ország és a külföld, szeretet vesz körül, ahová lépek, s jövedelmem több, mint amennyiről valaha ábrándozhattam. Valószínű, hogy már elkéstem önnel szemben, a sors sokáig halogatta, míg ön elé léphetek soraimmal, sohasem hallottam maga felől, így azt sem tudom, nem ment-e férjhez, már, vagy nem készül-e férjhez, menni?. . . De mert bizonyosat nem tudok, tartozom önnek azz

a

^ a regarddal, hogy ha még nem ment férjhez-, én most még egyszer feleségül kérem magát. Szerezze magának alapos meggyőződést mindenben, beszéljen Szontágh Pállal s értesítsen. Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbat magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szívesen megosztanám magával. . . " (Levél volt feleségéhez. Budapest, 1882. február 16-án.) u