Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

látókörében viszont foglya volt. A végzet titokzatos, baljós szárnyait érezte suhogni csupán az úri Magyarország jól érzett, s megjósolt közelgő végén túl. De írásaiban ennek ellenére sem hunytak ki az emberség melengető, hitető fényei: világított a szentjánosbogár a hidegedő est közeledtén is. Kiábrándultan, csömörrel, már-már undorral nézte a körülötte levő lassú, fojtó bomlást, de élettagadó pesszimizmusba, a nihil dekadenciájába népiessége mégsem hagyta veszni. Végtelen, bízó nyugalmat árasztott a hang muzsikája: a mesék szerelmese maradt a mesék tűntén is. Fogyó hittel bár, de mindig bízott benne, hogy az elrontott életek s elrontott jellemek társadalmán túl van valahol egy másfajta világ is: az egyszerű embereké. S ez a szó, hogy „egyszerű ember", nem patriarchális fölényt fejezett ki nála; ellenkezőleg, mindennél többet jelentett: ez volt az eszmény. A legjobban szívéhez nőtt regényhősöknek, a Tóth Mihály-féle egyenes gerincű, vonzó, „különcöknek" adta ezt a nevet. Nem a gazdag lelkivilágú művelt emberek ellentéteként, hanem tiltakozásul az annyira megvetett nagyképű fontoskodók, a céltalan, üres, látszatra dolgozó individualista életek ellen. Az értelmes, hasznos életet, az emberséges, munkás életet jelentette Mikszáth számára az egyszerű embereké. Művészetének az ilyen élet utáni vágy adott csöndes belső pátoszt. S talán ezért érzi oly közel magához életművének értékeit a mi jelenünk is. Hiszen azt a társadalmat kívánjuk megteremteni, melyben nem a Katánghyak, nem a Nosztyak szabnak erkölcsöt s törvényt, hanem a hasznos és munkás életek, Mikszáth eszménynek tekintett egyszerű emberei. Király István A)