Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

típusok — legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak — meglátására és ábrázolására: Mikszáth egyik legmélyebben nemzeti írónk volt. Az általa észrevett legfőbb típusok tanúskodnak erről. Számos változatban tűntek fel műveiben az újkori magyar don-quijoték. Megkésett emberek, kik a „Beszterce ostroma" Pongrácz Istvánjához, vagy a Sáros megyei „gavallérokhoz" hasonlóan makacsul őrzött illúziókba, ostoba rögeszmékbe zárkózva éltek, s elbújni vágytak a rohanó idő elől. Megváltozott köröttük a világ, de ők ragaszkodtak a tovatűnt múlthoz. Egy elsüllyedt korszak ízlése, erkölcsi rendje szabott törvényt nekik. A valóság, a fejlődés parancsát érteni nem tudták, s így elvesztették lassan magát az életet is. Halottak voltak, noha éltek még. A századvég leplezett kísértettanyái, a vidéki úri kastélyok velük voltak teli. A don-quijoték mellett az „úri svihák" volt Mikszáth másik kedves, gyakori típusa. Számos művében jelentek meg a Katánghy Menyushoz hasonló ügyes és könnyed alkalmazkodók. Nem értették ők sem a változott időt, de hozzásimultak értetlenül is. Feudális úri előítéletekkel élve kívántak felülmaradni a másfajta törvényekhez igazodó polgári világban: ruhát cseréltek, holott lelket kellett volna váltaniok. S csalásukért jellemben, erkölcsben kellett fizetniök. Nagyszabású hamisjáték volt egész életük. Kénytelenek voltak folyvást másnak látszani, mint amik: nem lehettek soha önmaguk. Jellem, s egyéniség helyett simulni tudó, elvtelen cinizmus lapult csak bennük. Hiszen gerincet csak a vállalt és megértett valóság adhat, s náluk ez hiányzott. Látszatra, külsőségekre épült életük. Legjobban őket vetette meg Mikszáth, talán mert őket ismerte legközelebbről: a klubban, a folyosón, a parlamentben velük találkozott. Közülük kerültek ki az úri politikusok és a képviselők. Külön szót is gyártott a kedvükért, a stréber, a karrierista magyar változatát: az akarnokot.