Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

„Mikszáth egy mozdulatlan, néma korban élt. A bomló régivel nem állt még szemben harcosan az^ új. Mégis meg tudott látni minden avultat, minden ósdiságot. Nem értette a jövőt, olykor kételyek kísértették, de igazságszeretete mindig erősebb volt kételyeinél. Tudta, hogy élet nincs morgás, fejlődés nélkül. S tudta, hogy az^ igazi író számára a legnagyobb vétek, ha meg akar szökni az^ élet elöl. »Csak kis pocsolyák stagnálnak — írta —, a nagy folyók sietnek. Hová? Miért? Az^ Isten tudja. Csak mennek, és ha gát akad elébük, csapkodják zúgva, ostromolják, ez a sorsuk. « ő vállalta sorsát. . . A mi irodalmunk sem hagyhatja felhasználatlanul Mikszáth örökségét. Példát vehet tőle, milyen mélyre láthat az^ író szeme még egy sötét, fénytelen korban is, ha felelősnek érzi magát a nép, a nemzet életéért." (Király István: „Mikszáth Kálmán", 1952.)