Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

„Jókaitjobban szerettem, de hibáit is hamarosabban és tisztábban láttam : Mikszáth 2j év óla, ahogy első írását olvastam, ugyanaz a félelmes, író nagyúr! Ma nem él széles e nagy világon író, aki annyira, olyannyira író, mint Mikszáth, hadd mondhassam ezt a paradoxont : irodalmi író. Bizonyos, hogy önmaguk kegyetlen ostorozásából s az élet lángiának elemésztéséből élő és író poétáknak imádott írója sose lesz Mikszáth. De hódolnia kell bárkinek előtte, mert az ereje félelmes, s mert a legirigylendöbb, legkirályibb életek élete az, melynek eseményei a művész-alkotások. Mikszáth fenomén, a legíróbb író és egy csöppet sem poéta, de csak azok szemében nem poéta, akik a fogalmakat kölcsön veszik. Már az a nemesen büszke, magasból való nézése a történéseknek, mely minden sorából gúnyosan ránk hunyorít, egyike a legfölségesebb poézis-faitáknak. Palóc, nem palóc, kutatták saját külön Gobineau-ink, de olyan magyarja a mag'arság egy válságos érájának, amilyen akkorról nincs több. (EZ a

Z a magyar józanság, a Mikszáthé, amit farizeusok meghamisítva, az igaz magyarság lehangoló kritériumává próbáltak tenni.) " (Részlet Ady Endre: „A legíróbb író" című cikkéből. „Vasárnapi Újság", 1910. május 15.)