Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)
„Meggyőződésem, hogy úgy a színpadi, mint az elbeszélői témáknak még mindig jobban kell közeledniök. az élethez, lehányván azokat a békákat, melyeket az esztétika az^ öreg témákra azoknak a gyermekkorában rakott. E szabályokból némelyek, még a legjobbak, a szinte nélkülözhetetlenek közül is, ártanak a természetességnek és rontják az illúziót. Még tán a kerekdedség, a frappáns fordulatosság is. Hogy egy rossz hasonlattal éljek (de talán nem is rossz) » ha egy ruhának azt az illúziót kell keltenie, hogy élő emberről van lehúzva, azt akkor nagy hiba kivasalni, ámbár különben a kivasalt ruha szebb. Ügy ám, de az élő ember idomait jobban mutatná kivasalatlanul. Kétségtelen, hogy az elbeszélés a meséből keletkezett. A »hol volt, hol nem volt« és a »még most is élnek, ha meg nem haltak« két cölöpé közt mozgott. Ez a tartalom lassanként beoltatott megfigyelésekkel és a közönséges hétköznapi viszonyok és élmények fájáról lenyesett gallyakkal. A tündérek helyébe vérből és húsból való emberek állíttattak be, kiket emberi szenvedélyek mozgatnak, s emberi csapások és szerencsék érnek. . . ...Ügy képzelem a dolgot, mint rendszerint szokott történni a társaságokban, hogy szó van valamiről, mire egyik is, másik is előhoz egy esetet vagy egy példát, mely bizonyít vagy megvilágít. Nos mondiuk, hogy a »kicsikart« házasságok némely fajtája van szőnyegen, s a disputa folyamán az én igazaim mellett felhoznám a Noszty-fiú esetét Tóth Marival, s mikor a történet bizonyító magvát elmondottam, mintha ezz £ l be is fejezném, nem törődve a személyek további sorsával." (Részlet „A Noszty fiú esete Tóth Marival" utóhangjából.)
