Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

„Még otthon, Budapesten sem hírt Kálmán eltelni a horpácsi, boldogan eltöltött napok emlékével. Folyton a kis barátságos szobák után sóvárgott. Alig várta a pünkösdöt, amikorra ismét kikészültünk. Engem néha aggodalmak fogtak el. Mi lesz ott nyáron? A kert nincs elveteményezve, a% utak a fák között nincsenek kivágva, így pedig a derékig érő fűben járkálni nem lehetett... Kálmán pedig arról hallani sem akart, hogy egy-két napszámost odarendeljek. — Nem — mondta —, ez nagy könnyelműség volna, Ilon fiam... Jól van ott minden úgy, amint van, csak maga ne nyugtalankodjék semmit. — Igen — feleltem —, maga bizonyosan azt hiszi, hogy a mesék világában élünk. .. hogy éjjelenként odajönnek a törpécskék és mindent megcsinálnak, az asztalra meg csak rátesszük a bűvös abroszát, és rögtön rajta teremnek a legjobb sültek és sütemények. .. Kálmán jóízűen nevetett ezen. Később, igen gyakran, valójában azt kellett hinnem, hogy komolyan hisz a törpékben. Semmit sem engedett Horpácsra küldeni vagy oda intézkedni. Mindent titokban kellett csináltatnom. Pünkösd szombatjának délutánján mentünk ki Horpácsra. A két lipicai ló patkója alatt vígan csattogtak a rétsági országút kavicsai. . . Kálmán elmerülve nézte a zöldbe öltözött földeket, fákat, útszéli virágokat, de mikor felértünk a borsosberényi hegy tetejére, vígan kiáltotta: — No, ugye mit mondtam? Hát nem volt igazam, hogy ne törődjem semmivel, megy ott magától minden. Isten uccse, a kémény füstöl, mintha csak nekünk sütnénekfó'znének. Én is nevettem, mert jól tudtam, hogy a nővérem egy hete rendezget, dolgozgat ottan. Kálmán nem csodálkozott, sőt igen megörült, mikor őt ott meglátta." (Részlet Mikszáth Kálmánné ,,Visszaemlékezései"-ből.)