Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

„Szegények vagyunk, de legalább szépeket álmodhatunk. Senki se zavar. Az éneklő madarat mindenki kíméli. Talán nem is az éneke miatt. Ha a fülemilének olyan húsa lenne, mint a fácáné, bizonyosan üldöznék, tőrbe fognák, vadásznának rá. De hát miért bántanák a fülemilét vagy a poétát, mikor semmije sincs, csak a daloló jókedve? Mégis olyan semmi, ami úgyszólván mindent pótol. Az ember ott ül a maga birodalmában az íróasztalánál és azt hiszi, nagy dolgot végez, mi

kor egy-egy poémát nyélbe üt. Aki ezt nem hiszi, az ne is fogjon hozzá, mert az lehet okos ember, de nem lehet jó író. Aki ellenben hiszi, az lehet jó író, csak nem lehet okos ember. De minek is az, ebben az országban? Kár, hogy ebből a kábító tündérvilágból ki engedtem magam csábítani a politikai homokra. .. Valamilyen író azonban mégis lettem, s ha most az élet őszén megcsinálom a mérleget, elmondhatom, hogy ami öröm ért, az mind az irodalomból való, és ami bosszúságot nyeltem, azt mind a politika kölykezte. Persze az irodalmi örömök sem valami kézz

e

^ tapintható eredményekből állnak; rózsaszínű ködből szőtt párázatok, melyek mint a délibáb, csillogó tornyokat, városokat mutogatnak, de ha közel érsz hozzájuk, szétfoszlanak... írói hírnév ! Bolondos pillangó! Ireg, libben, mártogatja szárnyát a verőfényben, s aztán száll-száll. • . de merre és meddig? Ügy vélnéd, hogy messze, pedig talán csak ott forog körülötted. . . " (Részlet „Királyok és cigányok" című cikkéből. 1907.)