Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

Amint közeledik a% idő, hogy apáimhoz^ kell mennem, úgy nő bennem a vágy életmódjukat is fölvenni. libben a vágyakodásban szemeltem ki magamnak a horpácsi kúriát. Megkérdeztem a nevezetességeit. Van benne, azt mondják, egy fa, amely alatt Rákóczi ült. Van benne egy patak, mely végig foly a kerten, öreg fú\ fák szegélyzik s fehér marmancs-virágok himbálják pártáikat a tükrében. . . Aztán kikérdeztem a birtok hibáit is. Hogy nem terem meg benne a repce. Mit bánom én! Nem akarok én repcét termeszteni. Hogy a rét füve közt guzsalyka van, nem szereti a marha. Hát az^ a marha baja, nem a birtoké. . . Mindezek egy percig se rontották meg kedvemet, mert mindent megdöntött, minden habozást elsepert a birtoknak az^ a dicsérete: — No, ha néha-néha ide jón az^ úr pihenni, itt még a madár se találja meg. Ez^ volt a legédesebb maszlag, a legragadósabb lép. Nem állhattam ellen többé, megvettem, s aki csak megkérdezte, hogy hol fekszik a „skvarka", igyekeztem félrevezetni. A felvidéken van, az^ éjszaki szélesség 48-ik foka alatt, Kassától balra, Pozsonytól jobbra, Esztergommal vis-á-vis, Pesttel egy parton, ßjo méterre a tenger színe fölött. Ha vasút járna arra, hát oda lehetne érni innen másfél óráig a gyorsvonaton. Aki ebből ki nem igazodott, még beljebb bonyolítottam a részletekkel. A világ mindössze annyit tudhatott, hogy négy kutya van a birtokon, akikről egy ismertető tárca szólott. Ügy mentem oda nyaralni, hogy ott még a madár se akadhat rám. Madár nem is talált volna meg sohasem, de hogy Nagy Miklós, a Vasárnapi Újság szerkesztője ne találjon rám, ha kéziratra van sziiksége, arra csakugyan nem lehetett józan ésszel számítani. Egy nap csak ott toppant, hogy jött ki, ki kalauzolta, a% égből csöppent-e le, (A „skvarka", folytatás)