Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)

ségének törvényét a maga számára is, itt érti meg a valódi szolgálaton keresztül (a szegedi illegális pártszervezettel rendszeres kapcsolata volt!), hogy mi is az eleven humanizmus, mi az értelmiség feladata a munkások és parasztok győzelméért vívott harcban. Ami a felszabadulás utáni években nem is egy költőnknél holt frázis, unt, lelketlen sablon, az József Attila, Radnóti verseiben maga az eleven, harcos igazság. Élete s halála hitelesíti minden szavát. A gazdag, lángoló egyetemi évek után (talán ezeket az éveit szerette a legjobban) állás nélküli tanár: kitűnő vizsgái után sem kaphat állást e hazában, pedig hogy szeretett tanítani, s hogy szerette volna a magyar nyelv csodáit, Arany János nyelvét tanítani. Egy-két tanítványa van, apósa magán gyorsíró-iskolájában oktatja a helyesírást, verseit írja, műfordításain dolgozgat míves szeretettel; egy-két kávéház van, ahová hetenként egyszer-egyszer ellátogat, s elüldögél itt barátai közt, rajzolgat az asztal márványlapjára, s a felvetődő kérdéseken élesen, kemény szenvedéllyel elvitatkozgat. Ennyi az élete, meg a téli sízések jó öröme, s a nyári kert Fannival, ez a maradék éden, a maradék boldogság. Mindjobban körülveszi az európai, a magyarországi fasizmus gyűrűje, barátai eltűnnek, elmenekülnek, öngyilkosok lesznek, munkatáborokba, börtönbe kerülnek, s őt is egyre többször behívja a munkaszolgálat mozgó börtöne. Gyűrűben van, s nem tudott már kitörni ebből a gyűlöletes börtönből. Minden munkaszolgálatos út után keményebb, tisztább s engesztelhetetlen. Csak a munkájára, verseire tekint, hogy azokon keresztül elmondhassa még ítéletét. Kegyelmet nem kér, de örökre tanú akar maradni: s az égre irj, ha minden összetört hirdeti. S így indul el 1944 kegyetlen tavaszán a bori rézbányák drótkerítéses