Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak — elmék vagyunk!. .. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! Csak ebben az összefüggésben érthetjük meg igazán természetleíró versei­nek látszólag szenvtelen, nyugodt, szinte parnasszista, hideg objektivitását is. A természet embertelen szépsége József Attila forradalmi költészetében mint az ember társadalmi börtönének egy része szerepel. Nem véletlen, hogy a költő oly gyakran asszociálja a csillagokkal a rácsokat. 1934 augusztusában írja az „Eszmélet" című nagy lélektani balladáját: Fülelt a csend — egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot — gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. 1937-ben az „Ös patkány terjeszt kórt..." kezdetűben írja:

Next

/
Oldalképek
Tartalom