Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől — A társtalan és magányos forradalmár költő íme, politikus költő akkor is, ha szerelmi verseket ír és a halál küszöbén a magányosság ketrecéből ugrásra készen a semmibe is antifasiszta harcos, aki hű marad életének és költészetének nagy emberi eszményeihez. Van itt ellentmondás? Természetesen van. De ez az ellentmondás nem a költő találmánya, hanem az életé, a valóságé. És a költő nagysága nem utolsósorban abban áll, hogy érezve és átélve ezt az ellentmondást, lírai harmóniára törekszik, az ellentmondás költői áthidalására. Ezúttal is az irónia, az élet, az emberek és az önmaga fölötti gúny eszközéhez folyamodik. A halál előtt, az önmaga vesztébe rohanó társadalommal szembefordulva József Attila lírájában újra felbukkan a hetyke, vidám, pajkos és kecses csavargó, aki derülni tud önnön pusztulásán is. Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis." (Két hexameter, 1936.) Ugyanezt az érzésanyagot tartalmazza ,,Kész a leltár" című verse (1936) : Magamban biztam eleitől fogva — ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. . .