Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

Ez szabályos és normális szerelmi vers, amelynek semmi köze a freudizmushoz. De József Attila azért nagy költő, hogy szerelmi verseiben sem csak önmagáról és szerelméről, hanem az életről és a korról, az objektív világról tegyen vallomást. Ebben a szerelmi versben a szerelmes férfi magányossága és sóvárgása arra, hogy a szeretett nő segítségével kitörjön magányosságának ketrecéből oly magas költői és emberi színvonalon, a tudatosságnak oly magas fokán van kifejezve, hogy a költő magánérzelme és állapota, mint az objektív valóság általános állapota jelenik meg. Itt is egymásba olvad, egymásba folyik a szerelmi motívum és az antifasizmus motívuma. Ugyanebből az időből származik egy másik szerelmes verse, amelyben a szerelmi és a politikai motívum közötti határ elmosódása még nyilvánvalóbb: Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem. Jaj, majdnem összenyom a félelem. Egy ölelésben, asszonyok, Ki halna meg velem? A lesi-csősz idő elől Ki szállna el velem? (Jaj, majdnem. . . 1936.) Szerelmes vers ez? Igen, az. De a szerelmi motívum túlmutat önmagán, eszköz egész más érzelmek kifejezésére is: elszállni a ,,lesi-csősz idő" elől, szétvetni a mindenséget; a szerelem: segítség az önmagába zárt és csak önnön erejével a magány rácsai közül kitörni nem bíró embernek a menekülésre, a szabadságba. Vajon őrült-e, aki a „Nagyon fáj" című szerelmi verset írta?