Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

kötete jelenik meg ezekben az években: „Nincsen apám, se anyám" (1929), „Döntsd a tőkét, ne siránkozz" (1931), „Külvárosi éj" (1932). A harmadik szakasz a kommunista párttal való szakítástól haláláig terjed. A növekvő elszigeteltségnek és magánynak évei ezek, de ugyanakkor a fasisztaellenes humanista költészet csúcspontjaira jut el a költő. Ezekben az években jelenik meg „Medvetánc" című gyűjteményes kötete (1934), majd egy évvel halála előtt (1936-ban) „Nagyon fáj" című kötete. Vessünk most egy pillantást József Attila költészetének állandóan visszatérő motívumaira, azokra az új érzéstípusokra, amelyeket kora valóságában ő fedezett fel, és amelyeknek megfogalmazásával újat adott a magyar költészetnek. Az az eredeti lírai magatartás, amivel József Attila betoppant a magyar költészetbe egy bizonyos hetyke, hangos és ugyanakkor bájos, kurjongató fiatalság, egy budapesti külvárosi utcagyereknek kihívó vaskossága és egyben megejtő, behízelgő, fiatalos természetessége. A „Tiszta szívvel" érzése és hangneme ez: Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm. Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset. Húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom. Első kritikusai éppen ezt a kamaszos, hetyke, de ugyanakkor friss és bájos csavargó magatartást hangsúlyozták és értékelték verseiben, azt, ami bizonyos I 2.