Sára Péter - Pölöskei Ferencné szerk.: Ady Endre 1877–1919 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 2. Budapest, 1957)

alkalmi költészetet, mely a naptári ünnepek alkalmaira forralt ódákban frázissá rongyolta a szabadság és a haza nevét s a népért lángoló szeretet nélkül kitermelt egy olyan irodalmi népiességet, mely az elproletarizálódó, földnélküli, jobbágysorsú, kivándorlásra kényszerülő szegény parasztság életéből steril idillt nótázott, manírrá olcsósítva a nagy népi sarjadékok gyökös népiességet. Leutánozták Arany balladáit Arany problémalátó erkölcsisége nélkül, matricaként használták Petőfi kristálytisztaságát s Arany megbúvó, de mély érzéseket rejtő szemérmét, s úgy odáztak, balladáztak, nótáztak, mintha az ország élete egyetlen népszínmű-előadás lett volna, mintha a városiasodó Magyarország népe nem vált volna ipari proletárrá, mintha a kapitalizálódó Magyarországon nem vált volna bonyolultabbá ember és társadalom, ember és ember viszonya. Ady hamar rátalált Petőfi útjára, egy olyan radikális polgári demokratizmus forradalmi útjára, mely, ha távoli perspektívaként is, de látja már egy munkásforradalom lehetőségét is, s Ady éles szeme vidéki városok kisszerű életében is felfedezte azokat az új emberi problémákat, melyek más aspektusból láttatják az élet és halál és szerelem kérdését. Tudta, hogy az irodalomnak ezt kell kifejeznie. Szinte gyerek-fővel, fiatal színikritikus korában kezdte már keresni az irodalom új feladatait. Thury Zoltánt azért üdvözli, mert azt hiszi, „hogy Thury-bó\ olyan író lesz, ki hivatva van szociális bajaink feltárására és megvilágítására. .." A hazug népszínmű virágkorában azt írta:,,...ne legyen a színpadra vitt paraszt egy daloló mese-alak... Igazságot, életet a népszínműbe, mert a színpad nem cirkusz-porond s a századvég embere nem kardnyelésen bámuló atyafi." Bérezik Árpádot, a hivatalos irodalom méltóságos színpadi szerzőjét azért ostorozza, mert az: „Nem óhajt problémákat fejtegetni s talán tudomást sem vesz arról, hogy egy sereg szürke ember a társadalom reformjára gondol s ezt a reformot szolgálja a színpadon" s megmagyarázza a darabíró méltóságosnak, mi lenne az irodalom feladata. „A mi korunk tagadhatatlanul