Sára Péter - Pölöskei Ferencné szerk.: Ady Endre 1877–1919 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 2. Budapest, 1957)

szimbólum-rendszerében a proletariátust s a forradalmat e dantei építmény paradicsomába emelte, ki az, aki az 1914-es világháború ellen nem a pacifizmus, hanem a kor nagy forradalmait féltő humanizmus nevében emelte fel szavát? Ki az közülük, aki a kor dekadens betegségeit végigszenvedve, egy morbid, orfikus lírai kórusban az életnek olyan himnuszait írta meg, mint ő, ki az, aki a kor minden egyéniséget elszigetelő levegőjében, a szélsőséges individualizmus énekeseként a tömegeknek úgy adta át a szívét, mint ő, s ki az, aki egy ellentétek végletei közt hányódó korban, ez ellentéteket teljes tragikus mivoltukban átélve, egyéni sorsa, hazánk végzetes politikai helyzete terhét viselve, méltó irodalmi és politikai közösség támogató segítsége nélkül egyértelmű megoldásra lelt, s e megoldás közeli reménye nélkül, mint Lukács György írta, „szerelmes verseket ír a forradalomhoz" ? Aki a látszólag atomizálódó, szerteporló világban a teljességnek költője, kinek verseiben nagykezdőbetűs fogalom a Minden? S akinek forradalmi líráját, egyetemes humanizmusát egy olyan líraiság hitelesíti, mely megszemélyesítő, szuggesztív szimbólumokban vizionárius erővel láttatja, amit mond s úgy mondja az emberség parancsait, mint legszemélyesebb vágyait? A torló kérdésekre egy a feleletünk: Ady, Ady, Ady. Kortársai közül a legkülönbek megsejtettek ebből valamit. De mi, akik utókorát is ismerjük, Majakovszkij és József Attila és Paul Éluard felől nézvést vissza Ady életére és művére, bizonyossággal állíthatjuk ezt. Ady a század legnagyobb tragikus költője volt. Mi bizonyíthatjuk, hogy a jövendőért fájt nagy szíve, s költészetének tragikumát a szemünk láttára oldja fel a történelem. Bóka László