Sára Péter - Pölöskei Ferencné szerk.: Ady Endre 1877–1919 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 2. Budapest, 1957)

a népi irodalmi irány költői és József Attila visszatérhessenek Petőfi útjára, epigonizmus nélkül. Ady szimbolista költő volt. Akik felismerték Ady költészetének mély valóságlátását és forradalmiságát, megható erőfeszítéseket tettek annak érdeké­ben, hogy valamiképp közömbösítsék azt a tényt, hogy e nagy forradalmár költőnk, ki először emeli fel szavát a proletariátusért, a szimbolizmus dekadens­hírü, antirealista formanyelvén fejezi ki magát. Megkísérelték elhatárolni Adyt a francia s más nyugati szimbolistáktól azzal, hogy Ady szimbólumai nem oly ködösek és érthetetlenek, mint azokéi, sőt gyakran Ady maga adja olvasói kezébe a szimbólum kulcsát. De hát olyan lényegesen különböznek valóban szimbólumaik? Alig hiszem, hogy aki meg tudja fejteni a „Fekete zongora", „Az ős Kaján", „A Jövendő fehérei" szimbólum-nyelvét, az értetlenül állna Baudelaire, Verlaine, Mallarmé, Rimbaud, Verhaeren szimbólumai előtt. Semmi­vel sem nehezebb Huysmans szimbólumait felfejteni a katolikus misztika isme­retében, mint Ady biblikus szimbolikáját az ótestamentumi mitológia ismereté­ben. Még az sem példátlan, hogy a szimbolisták maguk adják az olvasó kezébe szimbólumuk kulcsát. Baudelaire Albatroszáról maga a költő mondja meg, hogy az az értetlen társadalomba vetett Költő szimbóluma, anélkül, hogy a vers veszítene valamit szimbolikus jellegéből, sőt éppen e magyarázó záró-strófában válik a szárazra került vízi madár s a költő azonosítása teljessé, a szárnyas képze­letű költő és a madár szárnyának egybeláttatásával : A költő is ilyen, e légi herceg párja, kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép, de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja, s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.

Next

/
Oldalképek
Tartalom