Sára Péter - Pölöskei Ferencné szerk.: Ady Endre 1877–1919 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 2. Budapest, 1957)

Az Istenem, tréfás Istenem Vájjon miért csak éji árnyék? Fény-nyomában szívesen járnék. Velem van, de csak éjszakán. Ha egy versének az a címe: „A vidám Isten", a másiké: „Isten, a vigasztalan." Hitéről ez a legjellemzőbb vallomása: „Hiszek hitetlenül Istenben." Nem véletlen az sem, hogy éppen Ady az a költő, akinek először s egyedül sikerült a személyes élet és a közösségi élet teljes egységét művészien ábrázolni. Még emlékszünk a sematikus irodalomszemléletnek az olyan torzszülötteire, melyekben a „Csongor és Tünde" holmi „zavar" kifejezésévé torzult, mert e szerelemben fogant műremekben Vörösmarty átadta magát a szerelemnek s még csak bele sem szőtte e szerelemforró költeménybe a haza vagy az emberiség sorsát. Hova szürkülnek ezek az elméletek a világháború küszöbén, politikai harcok közepette vőlegény-kedvű, fészekrakó Ady vallomása fényében: Életét, magáét, éli néha A harcos ember: Megtelik szerelemmel S valahogyan kifordul a sorbul. De nem csorbul Ilyenkor sem a lelke: Kitelelte A bánatát S csak azért él néha magának, Mert így lehet az övéivé,