Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

történelem tájait anélkül, hogy a régészet igézetéhe került volna; az élet tényeiből indult ki, de a legkisebb részlet hű rajzát is alárendelte az egész fegyelmének. Roppant nyelvi műveltsége összefogta az íratlan költészet képiességét és a magas irodalom fogalmazási remekléseit. Az eposz világa zártabb, emberibb lett, de a családi perpatvarok, vadászatok és harcok mélyén világok mérkőzése bontakozott ki. A Buda halálában a nagy egyéniség pusztulását azért és úgy mutatta meg, hogy szemünket az időtlen csillagokra irányítsa. De a megnyugvás nem volt végleges: élet és törvény tragikai összhangja felbomlott. A költő nem érezte maga körül a szavaira méltó együttérzéssel visszhangzó közösséget, és elnémult. „Éneklőből énektanár" lett. A Kisfaludy Társaság igazgatása és a lapszerkesztés mérhetetlen idejét vette igénybe. Az ő példás lelkiismeretességének és szigorú ízlésének köszönhető, hogy a Szépirodalmi Figyelő és a Koszorú, amelyeket rettenetes közegellenállással küzdve vezetett, a kor legmagasabb irodalmi szintjét mutató folyóirat lett. A hatvanas évek termésének terjedelemre nagyobb felét prózai munkái és fordításai teszik. A mesterségbeli elemek értéklése, az egyéniség és mű tiszteletbentartása, az elemzés részletessége és tárgyilagossága nyilatkozott meg tanulmányaiban; a logikus rendszeralkotás erejével, a korok és ízlésáramlatok jellegét kiemelő történelmi érzékkel az egész világirodalmat átfogó irodalmi műveltség párosult bennük. Ezekben fejtette ki klasszikus ízlésének elveit. „A szabadságot, ahelyett, hogy terjeszteném, egy idő óta mind összébb szorítom" — írta már 1857-ben, amikor először merültek fel a tervek, hogy olyan helyre kerüljön, ahol „visszaadhatja tekintélyét a kritikának". A népköltészet és a világirodalom mintaképeinek vizsgálata