Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

„Studium tárgyává" tette mestersége kérdéseit, s a mindenre kapható hitványság, meg az álmodozó, nagyhangú búsmagyarkodás zavaros áradatában jellem maradt, az igazi hagyományok őre és az alkotás mestere lett. Lassan, óvatosan mozdult most is: „úgy vagyok, mint aki ösmeretlen, mély vízbe lábol, minden lépést félve teszek" — írta 56-ban. Az átalakulásban nem kis része volt barátainak és az új közszellemnek. Gyulai Pál, Eötvös József, Deák Ferenc, Kemény Zsigmond és Csengery Antal az abszolutizmus fojtogató szorításában minden mozgósítható nemzeti erő egyesítésével kerestek kibontakozást az elnyomott magyarság számára. Az üldözött forradalmi eszmék helyett az eltűrt nemzeti hagyományt, a tilalmas népi mozgalmak helyett a nemzeti erőket egyesítő társadalmi összefogást igyekeztek erősíteni. Aranyra, a népi származású, nagy műveltségű költőre ebben a konstrukcióban igen nagy szükség volt. Amikor a nagykőrösi költő-tanár 58—59-ben nagy tisztességgel megválasztott és széket foglalt tagja lett az Akadémiának, nemcsak díszt kapott tehát, hanem kötelezettséget is. Petőfi leveleiben a „nép költőjé"-nek látomása tűnt fel, az új barátokéban a „nemzeti klasszikus" öltött alakot. Az elborult lelkű Vörösmarty 1855-ben maghalt és a „poéta laureátus" szerepe Aranyra maradt. Senki sem ellenkezett, legfeljebb ő maga. Tudta, hogy nemcsak tehetsége teszi a költőt, hanem hivatástudata is; ő pedig az új hivatást inkább kötelességből, mint hitből vállalta. Irodalomszervezői, közéleti tisztjeit ugyanolyan pontosan töltötte be, mint a tanárságot, költőnek éppoly lelkiismeretes volt, mint családfőnek. Magatartásának ezek a vonásai jellemzik esztétikáját. „A költőnek azért, hogy nemzete előmene-