Friedrich Ildikó szerk.: Élet és Literatúra. Muzárion. 1826–1833. Repertórium (A Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei. 19. századi magyar folyóiratok repertóriumai, Budapest, 1991)

Fenyő István: Egy különös és különleges folyóirat: az Élet és Literatúra

írottakat sokszor elmondották már. Ezzel együtt; szövegét rejtett feszültséggel tölti el az apologetikus szándék, Kölcsey ügyének „per-újrafelvétele", nemkülönben az, hogy védelmében éppenséggel az ő, illetve mestere, Kazinczy kritikáira vonatkozó legfontosabb tételeit sorakoztatja fel szentenciózus-aforisztikus kiélezett seggel. Olyan, egykor Horvát Istvánék által annyira támadott szempontokat dob be itt Szemere újra a köztudatba, mint hogy a nyelv nem egyedül a szokás és az etimológia, azaz az empíria, hanem a kriticizmus dolga is, mely hol tisztel, hol nem; hogy az írónak nem elég a grammatika és a lexikográfia, hanem ízlés is kell; hogy nemcsak a keleti nyelvek paradigmáit kell ismernie, hanem nyugati literatúrákkal való kapcsolat következményeit is levonnia stb. Minden szónál szebben beszél a tett: amit Szemere a kritika szabadságáról e helyt megfogalmazott, azt a gyakorlatban is bizonyítja. Egyrészt azzal, hogy bő részleteket jelentet meg Berzsenyinek első, 1817-1818-ban írott antirecenziójából, mely nagyrészt elvakult személyeskedés, másrészt közli Kölcsey fanyar önironikus válaszát, a Kritika és antikritikát. S teszi ezt Szemere annak ellenére, hogy barátja ominózus bírálatával annak idején maga sem értett egyet. Időközben ugyanis megjelent Berzsenyi új antikritikája — sok tekintetben a bírálat műfajával — ugyan személyes sértődöttsége kapcsán, de mégiscsak elvileg szembehelyezkedő, azt megfojtani szándékozó — szellemben, amelyet szerkesztőnk ironikusan így aposztrofált: „Recenzens, te rosszul ítéltél, mert íme, én egy vagyok azon jelesek közül, kiket csak bámulni kell!" E hármas „körviadal"-hoz tartozik még Szemere addig példa nélkül álló önkritikája is: közzéteszi Vida Lászlóhoz, a pesti magyar színtársulat igazgatójához intézett nagysikerű költői levelét (1810), s hozzáfűzött jegyzetében nemcsak elfogadja Berzsenyinek róla szóló igazságtalan ítéletét, hanem szigorúságban még túl is tesz müve elfogult megítélőjén. Ennél frappánsabb választ a niklai költő szubjektivizmusára aligha adhatott. A folyóirat szerkesztője különben okulásul a kötetekben elszórtan egész kis antológiát tesz közzé barátja kritikáinak régi és új fejleményeiből. Ezt a célt is szolgálja például a bírálatok genezisét feltáró Kölcsey-Döbrentei levélváltás publikálása, továbbá az utóbbinak a nemesi konzervativizmus változatlan állásfoglalását tükröző antikritikája (oly