Friedrich Ildikó szerk.: Élet és Literatúra. Muzárion. 1826–1833. Repertórium (A Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei. 19. századi magyar folyóiratok repertóriumai, Budapest, 1991)

Fenyő István: Egy különös és különleges folyóirat: az Élet és Literatúra

Kármán József egykori felvilágosult ideáját intézményesen próbálta irodalmunkban valóra váltani. (A szerkesztő és gyakorlati módszere) Kevesen tettek annyit a hazai romantika megszületéséért, mint Szemere Pál — kevés írónkban munkált oly szertelen, konvenciókkal nem törödö romantikus lelkiség, mint őbenne. Kezdettől fogva azt az elemi erejű, mélyen szubjektív és érzelmi jellegű, felszabadultságra törekvő költészettípust vallotta magáénak, amelyet folyóirata oly energikusan propagált: spontaneitást, bensőséget és személyes hevületet várt a költészettől. A rendkívülit, az egyedit, a kivételeset, az újonnan teremtettet részesítette mindig előnyben. Kritikaiírásai pályakezdésétől fogva a jelen produkcióiról a jelennek szóltak, az elavult irodalmiság bírálatával az új poézis megteremtésére irányultak. Finom intuíciójára és tájékozódó ösztöne frisseségére egyaránt bizonyság, hogy már 1809-ben — messze megelőzve hazai pályatársait — érzékelte a klasszicizmus meghaladottságát s a képzelőerő tevékenységén alapuló művészet jövőjét, a két művészi irányzat ellentétes művészi tipológiáját. O szögezte le elsőnek nálunk a művészet „második-", illetve „másik természet-" voltát, állapította meg alakítás és művészi igazság összefüggését, ábrázolás és kifejezés különbségét, a fikció jogosultságát az irodalomban — egyszóval mindazt, ami a modern irodalmiságnak ma is az alapja. Szemere a művészet számára nem fogadott el semmiféle normát, megkötő példaszerűséget. Az ő számára életforma, valóságpótlék volt a költészet, igazi mentsvár: akárcsak barátja Kölcsey, ő is kezdettől fogva megvetette az akkori Magyarország lét- és gondolkodásformáit, azt az előírás- és szokásrendszert, amellyel az körülvette. Kazinczy, majd a német romantika tanításai nyomán mindinkább a „szép világ"-ba húzódott, az esztétikum szférájába, amely szemében egyértelművé vált a köznapi valóság ellentétével: a konvenciótlansággal, az emberi erők felszabadultságával, egy soha nem volt világ létrehozásával. Szemere folyóiratára az irodalmárok figyeltek, azok között is főképp a kifinomult ízlésűek, az európai műveltséggel rendelkezők. A szélesebb közönség viszont határozott viszolygással fogadta az Elet és Literatúrai, alig volt képes felfogni a benne meghirdetett új és nagyjelentőségű irodalmi eszméket. Ennek oka pedig Szemere különc, teljesség-