Botka Ferenc szerk.: Független szemle 1921–1923. Kékmadár 1923. Repertórium (A Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei, B. sorozat 10. Budapest, 1979)

Szabolcsi Miklós: Előszó

A Kékmadár Az 1920-as évtized kezdete a magyar irodalomban a lassú újrakezdés időszaka volt. A jobboldali folyóiratokon kívül az 1910-es évek lendületének őrzője, a Nyugat jelenik meg, — a fiatalok pedig — lázadó indulatuk, új törekvéseik megjelentetésére — több folyóirat indításával kísérleteznek. Közöttük a leghosszabb életű a Magyar iras, de fontos szerepet játszottak más, nála rövidebb életű irodalmi-művészeti lapok is. Az egyik ilyen, az 1923-év folyamán megjelent Kékmadár, amelynek lapjain e nehéz évek többféle törekvése egyesül, — egészében fontos tanúja, dokumentuma a kor irodalmának, művészetének, társadalmi tudata állapotának, közérzetének. Megjelenésének rövid ideje is voltaképpen két szakaszra osztható. Előbb nagy alakú folyóiratként indul, címlapján jellemző módon Aubray Beardsley jellegzetesen századvégi, „képzelt kertet", szerelemre induló fiatal nőt ábrázoló rajzával. Előbb Feiwel Miklós, gazdag szülők literátor gyermeke adja ki; Szini Gyula lesz a főszerkesztő, a fiatal Gergely Sándor a segédszerkesztő; az előbbi a tekintélyes idősebb írókat hozza, Gergely a lázadó, baloldali fiatalokat. Első számának Szárnyrabocsátása a romantikus ihletésű címet magyarázza, „Két világ közt repül fel. Az egyik a hátunk mögött egy összeomlott világ. A másik előttünk a jövő méhében most vajúdik." A program nagyonis általános: igazat, szépet akar, s valódi művészi értékeket ígér, új törekvést és „új és legújabb irányokat" is. Első számai 1923 márciusától még „nagy nevekkel" /Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Bródy Sándor, Szép Ernő, Krúdy Gyula, Nagy Lajos/ büszkélkednek, utóbb is olvasható benne egy-két különös-kísérteties Cholnoky László-novella. Elek Artúr, Révész Béla írásai —, ám a későbbiekben inkább a fiatalok egy csoportja nyer tért. Prózában azt a nyers-lihegő, naturalisztikus-lázadó, a szegénységet és a társadalom alját bemutató irányt kedvelik, amelyet Gergely Sándor, Kodolányi János és Rab Gusztáv, ez a furcsa irodalmi kalandor képvisel; költészetben pedig ugyancsak a robusztusan-dühösen lázadókat: az első számokban a lírai anyag hangját Erdélyi József és Fenyő László adják meg, mellettük Vér Andor, Berkovics Pál, Zsolt Béla, Strém István, Tass József, Merényi Ferenc nevét olvassuk, „dekadens", kitörni akaró, lázadó versek alatt, Bálint György egy szonettjét s József Attila versét. /Ember is; magyar is; magam is, - kötetben a Mert ismeretlenünknek tetszik címmel ismert/. Bírálatában is egyre inkább a közösségi, a lázadó mellett törnek lándzsát. Hangadó a húszas évek elejének egyik legjelentősebb, legnagyobb szerepű teoretikusa, a „hazai avantgárdé" képviselője, Hevesy Iván. Az ő könyveiről értekezik A modern művészet hyperbolája címmel Földi Mihály, — ő pedig az új líráról szólva Whitmant emeli magasba. Más bírálók Rab Gusztáv Mocsárlázát dicsérik; s bírálják a megjelent versesköteteket banalitás, üres szépség, jelentéktelenség miatt. Gazdag a képzőművészeti, színházi és zenekritikai rovat is; Lehel Ferenc, a fiatal Jemnitz Sándor, Korb Erzsébet neve szerepel; a későbbi számokban ezt a kritikai jelleget inkább a színvonalas ismeretterjesztés, revűszerűség váltja fel. Néhány szám után azonban elfogy a kiadó Feiwel Miklós apjának pánze; ekkor veszi át a folyóiratot Balogh Vilma. Gergely Sándor megválik a laptól, s a szociáldemok-