Endrődi Sándor: Petőfi könyvtár 29-30. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 (1910)

1848.

5-488 Petőfi-Könyvtár nek) ott a ministeriumnak úgyszólván szeme láttára kaszabolták az embereket. . . már ekkor nem tartóztathattam magamat, fölugrottam a muzeum udvarán a tribünre, és veszett dühömben elkiáltottam a nemzet szine előtt, hogy én e ministeriumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem biznám. Nyugott lelkiállapotban bizonyosan más szavakkal fejeztem volna ki magamat, de az értelme végre is csak az lett volna. Ezen szavamra dühbe jött az ország, és szép fényes nevemet pocsétába dobták, és meggázolták Én fájdalmasan ugyan, de még is mosolyogtam, mert tudtam, hogy ugyanazok az emberek, kik rá tapostak nevemre, föl fogják azt venni a sárból, és szépen letörölgetik róla a meg nem érdemlett szennyet. S ime már ott vagyunk, hogy azt mondogatják: Petőfinek még sem volt egészen igazságtalansága. És ne adja isten, de maholnap ott leszünk, hogy azt fogják mondani : Petőfinek tökéletesen igaza volt! Napról-napra mindinkább látván, hogy a ministerium ollyan, mint a bekötö'.t szemű, hátrakötött kezű és vasravert lábu ember, minden reményemet egybe helyeztem, a nemzetgyűlésbe. Mit nem vártam én a nemzetgyűléstől! soha ennél nagyobbszerü reményeim nem voltak, és soha sem csalatkoztam olly csúfondárosan, mint e nemzetgyűlésben! Uramfia, fölküldi őket egy fölébredett, föllelkesült, tettrevágyó, tettrekész nemzet, és ök itt nyámognak, itt czammognak, mint valami inaszakadt invalidus; kávéházi pipafüstös unalmokból és egykedvüségökböl csak akkor pattannak ki, akkor jönnek tűzbe, ha nem az ellenséget, hanem egymást kell marniok, és végre is mégérjük, hogy szőröstül-bőröstül elnyelik, a törpe minoritást. . . szájok ugyan elég nagy erre. A rácz fene eszi az ország lábát s maholnap a szivébe harap, és az a fű még erdőben és mezőn van, mellyet majd a patikába kell vinni, hogy ott