Endrődi Sándor: Petőfi könyvtár 29-30. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 (1910)

1847.

276 Petőfi-Könyvtár végtére meg is telepedett Pesten s midőn tapasztalta, hogy dalai több figyelmet gerjesztenek Momusnál mint Plutusnál, a kincsek istenénél, még a világfájdalom divatos betegsége is reá ragadt, melyből ép természeténél fogva csakugyan kigyógyult már, de „a gondolat betegeskedő halványszine mégis letörölte a falusi királyleány arczárói az elhatározás bíborát", mert ime, német módra philophálásnak indult, s vizsgálja a mindenségnek végczéljait, az örökkévalóság titkait, a hír s dicsőség mibenlétét, de néha-néha csak fölébred benne megint a falusi természet s phantasiája a mély kérdésekre oly felületes sületlenséggel felel, hogy alig tudjuk, tréfa-e ez vagy komoly beszéd, s a gúnynak van-e több része ezekben vagy a dagálynak. Utolsó dalaiban pedig ismét más német ábránd szállja meg: a világszabadság, melyért azok szoktak küzdeni, természetesen, hogy csak nagy szavakkal, kiknek a hazáról s nemzetiségről tiszta fogalmuk nincsen. Az egész világért csak egy isten vérezhetett el, mig az embernek legdicsőbb osztályrésze nem terjedhet tovább, mint ameddig hazájának s az emberiségnek hazájához kötött érdekei terjednek. Ötödfélszáz lyrai költeménynyel lepte meg Petőfi öt év alatt az olvasó közönséget, melyek közül több négyszáznál a legközelebb lefolyt három év szüleménye. Ezen szám bizonyítja a költő képzelödésének termékenységét, ezen ritka tulajdont, melyet iróink legnagyobb részénél sajnosan nélkülözünk, s mely oly fiatal költő jövője iránt a legszebb reményeket ébreszti, ki, mint az aczélmetszetü czimkép alá microscopi betűkkel vésett dátumból világos, csak most élte le 24. évét. És ezen termékenység a critica ellen is hatalmas védelmül szolgál, mert valahányszor az némely dalok ellen kikelni kénytelen, a költő mindannyiszor avval boszulja meg magát, hogy egy hibás dalt mindig kilencz jobbal hoz helyre. Azonban mégis szerettük volna, ha Petőfi szigorúbb criticával szerkeszti összes költeményének ezen kiadását, s nem hagyja meg köztök azokat, melyek a mübirálatot ki nem állják. De a költő termékenysége nem