Endrődi Sándor: Petőfi könyvtár 29-30. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 (1910)

1846.

Petőfi Napjai: 1846 233 „Ternyei Boldizsár (ez volt barátja — a nagy úrnak — neve) hallod-e hangomat? halld meg, én vagyok Andorlaky Máté! . . Te akasztófára juttattad a fiamat a hóhér által; én akasztófára juttattam unokádat önmaga által, azon akasztófára, melyen fiam függött.. . ezen kötéllel, mely itt van kezemben, mellyet ime leteszek sirhalmodra. Kösd föl most vele magadat te, ahol vagy, a más világon!" (Köszönöm szépen!) Mit mond mindezekhez ön, kedves tanár úr? Bizonyára haragosan veti ön félre e levelet, s méltó boszankodással azt kérdi — hát ez volna azon ember, kit magyar Heinének merészelnek nevezni ? Ha tovább akarnám még önt untatni ezen irodalmi kinövéssel, minél Petőfi „hóhér köetelére" jobban találó nevet nem tudok, ugy megmutatnám önnek, mi kevés hivatással bir a szerző a regénynek csak megkisértéséhez is. Hogy mennyire hátra van még ő társas életünk ismerésétől; hogy mi hamis szempontokból tekinti ő az épen ellenkezőt mutató valóságot; milly keveset törődik ő a fölvett előzmények helyességével, s mellyekből mégis majd a legfonákabb következtetéseket vonja le. Például fölhívhatnám azon valóban nevetséges helyet, hol ő Andorlaki fiát csak azért akasztatja föl, mert az a féltékenységnek tébolyító ingerültségében vak szenvedéllyel in prima fúria vetélytársát megöli. Én ugyan bevallom büntető törvényünkbeni járatlanságomat, de azt mégis tudom, hogy ha ki nálunk valakit in prima fúria leszúr, biz azért még fel nem akasztják az embert! . . . Ha regényíró s korfestő akarunk lenni — nem szabad illy bakokat lőnünk. Ha már most azt kérdjük, mi ok s mi czél szolgálhatott alapul e regény írására ? ! ? Azt feleljük szomorúan rá: mi teljesen nem gyanítunk semmit, s nem annyival inkább, hogy előttünk megoldhatlan talány levén minden olly iromány, mellytől a költői lélek undorral fordul el, a gyöngédebb kedély padig magát mélyen sértve érzi, s egyedül romlott, — fásult lelkeknek szolgálhat táplálékul;