Endrődi Sándor: Petőfi könyvtár 29-30. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 (1910)

1846.

222 Petőfi-Könyvtár A 19-dik lapon hitét törött lajtorjához (? !) hasonlítja köitö. Mégis különös, hogy egy költőnél sem olly gyakoriak a müizléstelen (inaestheticus) képek, mint épen Petőfinél, — nem egyéb, mint mélyebb műveltség hiányának következménye. Költő, ki nézletkörét csak könyvek által képezi s szélesiti, ritkán esik illy hibákba; még kevésbbé pedig olly iró, ki mint természet fija, nézleteit csupán a természeten edzi. A természet mérhetlen nagysága épen gyöngéddé teszen ; óriási mindenhatalmával a legelmésb gondolatokat költi bennünk ; — Schweiczban, a merev jéghegyeket látva, mik a ragyogó napfényben miként égő ujjmutatók jelölik Isten végtelenségét — nem lehet alacsont, póriast gondolni. — Épen így van az érzelemvilágban is; ki egy fájdalmasan szerencsétlen szerelem borzasztó mélységébe bocsátkozik le, s onnan csak mindennapit hoz napfényre, abban hiányzik az erő érzelmeinek szavakat adhatni — az egy közönséges költő nevét sem igényelheti, annál kevésbbé — lángeszű költőét . . . Petőfivel nem áll a dolog illy rosszul. A 32-dik laponi költemény: „Mi volna különös azon, Ha néha elmosolyodom Vidám, tréfás beszéd felelt? Felhős ég is mutat derűt . . . Csakhogy, midőn a nap kisüt A felhő keble megreped." Csodaszép; ismét kibékít egész tömeg közepességgel; egyike az ama villámsugaraknak, mik költői kedéllyének sötét éjén átlobbannak. Ehhez egészen hasonló a 39-dik laponi: „Jőj, tavasz, jőj!" melyben rózsás öröm közt akarja a tavasz illatos koszorúját arájának homloka köré tűzni, s aztán ugyanazon virágokat sírkeresztjére kell aggatnia Illy eszméi miatt nem lehet Petőfit nem kedvelni, s az ember szeretne perbe kapni a gondviseléssel — hogy az aljas dudvája olly buján öli el nála a valóban szépet. Ugyanezt lehet mondani a Szerelem gyöngyei felől is. (Folytattatik.)