Csernátoni Gyula: Petőfi könyvtár 25. Petőfi-tanulmányok (1910)

VI. Petőfi a népregében

166 Petőfi Könyvtár „kéregető koldus lesz belőled meglásd, és a kertek alatt halsz meg, ha meg nem javulsz." Petőfi azonban nem hajtott a szép szóra, hanem világgá ment és tovább folytatta a lump-életet. Ezalatt telt-múlt az idő s az öreg Petőfi el is felejtette a fiát és minden gyönyörűségét szép leányában találta. De végre ennek is szerencséje akadt s az öreg egy hetedhétországra szóló lakzit csapott, mikor a lakodalma volt. Ott vigadott az egész falu szine-java a dúsan megterített asztaloknál; az ajtók előtt s az ablakok alatt pedig a koldusok is össze voltak gyűlve, hogy egy-egy morzsát kapjanak a gazdag lakomából. Egyszer, mikor már a köszöntőkre került a sor, belopózkodik a koldusok közül a legrongyosabb és engedelmet kér, hogy ő is elmondhassa a maga jó kivánatait. — Hogy ne engedném meg, — kiáltott fel az öreg Petőfi, — mikor olyan magas kedvem van, hogy a koldusokat is vendégeimnek nézem! A koldus erre a kezébe vett egy poharat és olyan szép verset mondott, hogy a vendégek szólni sem tudtak a bámulattól s az öreg Petőfinek könynyek gyűltek a szemébe. — A fiam jutott eszembe, — mondá a vendégeknek szemeit törülgetve, — mert csak az én Sándoromtól hallottam még ilyen gyönyörű verseket. Ekkor már a koldus sem állhatta tovább, hanem az öreg lábaihoz borult és azt mondta : „Én vagyok az a te rossz fiad, akijől megjósoltad volt, hogy koldus lesz. Látod, azzá is lettem!"