Csernátoni Gyula: Petőfi könyvtár 25. Petőfi-tanulmányok (1910)

IV. Petőfi és az 50-es évek költői

Pető fi-t anulmányok 111 Képei szertelenségére és zürzavarosságára legyen elég a következő idézet a Hullámot vet. . . czimű költeményből, amelyben a Dunát bátorítja, hogy daczoljon a széllel és nappal, amelyek úgy verik, hogy „szinte veresedik", mert: A napnak, ha vizembe Nézne, szemit kivájnám S e lyukon fel az égbe A szeleket űzném be S boltozatát leráznám. Az a sok égi lámpa, Az a sok üveg csillag Estében hogy ropogna S hogy vérzenék a lába Ki itt alant jár, annak ! Szeszély dalok. 103. 1. Ezekhez hasonló czinizmusés szertelenség fordul elő még a: Kérdezem . . . (Szeszélyd. 89), Nagyon sötét... (115), Hogy szerettem ... (147), Be bolond az . . . (193), Ugy szeretnék... (241) és a Hogy szeretnél... (213) czimű költeményekben, ahol egyhelyiitt arról panaszkodik, hogy szerelme sok szent érzéséből egyéb nem maradt, mint „a fene", hogy lelkét „rágja, egye!" — máshelyütt meg azzal fenyegeti a „zöld lombos" fát, hogy ha nem vet reá árnyat, amíg egy csók tart: felköti magát valamelyik ágára stb. A Felhőkbő\ is inkább azon darabok lebegnek szemei előtt, amelyeknek sötét hangulatát nem ellensúlyozza egy-egy szelídebb kép, vagy a nyelv bája. Fődolog, hogy ilyszerű verseiben minél fel-