Dr. Ferenczi Zoltán: Petőfi könyvtár 24. Petőfi eltűnésének irodalma (1910)

Ötödik fejezet: 1888-1895.

Petőfi eltűnésének irodalma 115 dr. Csernátoni válogatta össze a költő halálára vonatkozókat. Mindenekelőtt Vajna is igazolja, hogy ő a költőt ismerte s hogy amit leírt, többször elbeszélte, el a költő nejének is, aki azonban nem hitte el. Volt az ő szakaszában (IV-ik) — írja Vajna — egy Szkurka János nevű tót közhuszár, aki tótos kiejtéssel ugyan, de jól beszélt magyarul. Szkurka, Bem mellérendeltetvén, elmaradt Vafnától 1849 julius 22-én s csak 31-én éjjel 11 óra tájt látta újra Kőhalomban a gyógyszertár előtt, hová véres lovon érkezett meg a segesvári csatából. Elmondta a nagy csatavesztést, hozzátéve, hogy „még az adjutáns Petőfi is elesett". Ekkor Vajna kiváncsi lett s további kérdéseire elbeszélte, hogy a menekvés alatt, midőn sebzett lován Kőhalom irányába futott, utolérte az egyedül, gyalog, hajadonfővel futó költőt. Melléje lovagolt- és megfogta kabátja galléránál, fölemelte ' a kengyelbe s így vitte egy darabig, miközben a költő balkézzel a kengyelszíjba fogózott. Azonban négy muszkalovas már-már beérte őket s ekkor a költő visszatekintve, rákiáltott: „Állj meg!" Eleresztette a kengyelszíjat s e szókkal: „Bocsáss! engem az Isten sem ment meg", — balfelé a hegynek szaladt a kukuriczásba. Alig tett 25—30 lépést, a két első muszkalovas utána ugratott s Szkurka látta, míg az egyik egy réznyelü karddal kettőt vágott fejére. A második ütésre elesett, a katona pedig a földön még egy vágást mért rá. A további kérdésekre Szkurka elmondta, hogy 8*