Baróti Lajos: Petőfi könyvtár 22. Petőfi a ponyván és a népirodalomban; Petőfi-regék (1910)

Péterfy Tamás: Petőfi regék

Péterfy Tamás: Petőfi regék 113 tották, hogy szaladjon a paripa, amerre akar . . . Megindult a foltos szürke. Mintha most is látnám. Visszafutott lovassával a csatamező felé s ahol elhaladt az úton, piros vérnyomok látszottak utána, a tiszt kifolyó véréből. Ugye szomorú história szent atyám! — Szomorú, igen szomorú ! — hagyta reá a pópa s alig győzte várni a kincses kukoriczaföld rejtelmeit. — Másnap korán, hajnalhasadás előtt kicsődült a falu lakossága a csatamezőre. Nem bámulni, vagy sajnálkozni, vagy segíteni mentek az én véreim, hanem fosztogatni és rabolni a halottaktól... És nem képzelek hatalmat, mely őket vissza birta volna tartani, hogy ne rabolják ki a halottakat ! Ezek voltak az én véreim! . . . Mikor kiérkeztem az elesettekhez, akkorra készen voltak mind a magyar, mind a muszka halottakkal. Az előző estén szabadon engedett szürkefoltos lóról reá találtam a tisztre és fölismertem. A paripa mellette állott, mintha siratná. Nemsokára jöttek a muszka sirásók, hogy eltemessék az elesetteket és én a muszkatiszttől elkértem azt a honvéd halottat, azt a főtisztet . . . — Mit akarok vele? — kérdezte. — Tisztességesen eltemetni, külön gödörbe a kukoriczaföldemen, mely csak egy hajitásnyira feküdt tőlünk. Ugy temettem el ruhástól a magyar tisztet a Petőfi-Könyvtár. XXII. 8